Kategória: ünnep

üzenet

Magamat is megleptem a válaszommal, mikor egy régebbi (2011-es ) fotómat megdicsérték, és én azt feleltem, hogy „lesz még ilyen”. Kezdek bizakodni? Nem mondok le azonnal a pozitív változásról? Vagy csak kincstári optimizmus, kötelező közösségi oldalas jólneveltség mondatta velem a szavakat?

Nagyon jól nézek ki azon a képen, és ez mostanában (permanensen nagyjából pont négy éve) nem jellemző rám. A régebbi fotókat szemlélgetve, mindig megdöbbenek, hogy mi bajom volt nekem akkor magammal, mikor tényleg szép voltam, elegáns és igazi úrinő.

A hajam már a legjobb úton halad, a ruhatáramat folyamatosan cserélem, egyre kevesebb felesleges cuccom van, persze olyan radikálisan, ahogyan a nagy könyvekben írják, hogy amit nem használunk egy évig, arra már nem lesz szükségünk, ajándékozzuk el, nekem nem megy. De, már képes vagyok megválni bármitől.

Magammal kell még egyezségre jutnom, megbékélnem, ami azért most már könnyebb lesz, hogy tegnap lezárult az, ami három és fél évig meghatározta az életünket. Még két év, és véglegesen el is felejthetjük.

Meg kell tanulnom relaxálni, pihenni. Mindig ugrásra készen állok, mindig felrúgom a prioritásaimat, a saját magam felállított időkereteket, és így persze nem tudok ellazulni, és örökösen fáradt vagyok.

A húsvét a feltámadás, az újrakezdés ünnepe, magamnak minden ünnep közül ez volt mindig a legkedvesebb. Hagyom, hogy egyszer végre megértsem az igazi üzenetét, és beengedjem a szívembe. S bár hideg van kinn, és az én lelkem is dermedt sokszor, a napsütés kívül a világban és belül a lélekben  is lassan felolvasztja majd a jeget, a félelmet.

mézédeskalács

Tegnap két csodálatos élményem is kapcsolódott a mézeskalácshoz, mézédes mind a kettő, ezért engedtem meg magamnak ezt a szójátékot.

Mivel mind az öt tepsi mézeskalácsom szétégett a sütőben, és biztos voltam benne, hogy még egyszer nem lesz lelkierőm nekiállni, úgy gondoltam, majd az iskolai karácsonyi vásárban veszek annyit, amennyi kettőnknek elég, és még marad a fára is, hogy illatos legyen tőle a lakás.

Csakhogy oda már nem jutottam el, így kiesett ez a lehetőség is.

Ekkor kaptam tegnap két csodálatos ajándékot.

Az egyiket volt tanítványoktól, akik szerintem olvasták a facebook-on, hogyan jártam, és jöttek megsegíteni. Még meleg volt a mézeskalács, mikor behozták a suli karácsonyi ünnepségére.

A másikat pedig osztályom szüleitől, akik külön konyhákban ugyan, de nekem sütöttek és díszítettek mézeseket. Annyifélét, ahányan nekiláttak. Egyszerűen csodálatos ez a gesztus, miután olvastam a levelet, el is pityeredtem rajta.

Nagyon szépen köszönöm, hogy szeretnek engem.

revizor

Közös életünkben először van konkrét programunk szilveszterre, és még a jegyünk is megvan hozzá. Tavaly színházban voltunk, és annyira megtetszett, hogy idén is megyünk, mégpedig a Vígbe, a Revizorra, a 21 órakor kezdődő előadásra, amelynek pár perccel éjfél előtt lesz vége.

Előtte egy immár hagyományos burgerezés, utána a hidak végigjárása, és szépen elköszönünk 2014-től.

Jó az nekünk?

 

köszöntő

Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén Nem kívánok senkinek se különösebben nagy dolgot.Mindenki, amennyire tud,legyen boldog.Érje el, ki mit szeretne,s ha elérte, többre vágyjon,s megint többre. Tiszta szívbőlezt kívánom.Szaporodjon ez az országEmberségbe’, hitbe’, kedvbe’,s ki honnan jött, soha sohane feledje.Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,vissza nem fognak a kátyúk…A többit majd apródonkéntmegcsináljuk.Végül pedig azt kívánom,legyen béke. – Gyönyörködjünk még sokáiga lehulló hópihékbe’!

mű és hó

Még az előző bejegyzéshez tartozik: nekem sajnos hó nélkül nem sikerül ráhangolódnom a karácsonyra. 

És bármennyire is próbáltam megszeretni a műfenyőt, (álmomból felkeltve is sorolom minden előnyét) nem megy. 

Még azt is tudom, hogy az illúzióra a műfenyőhöz kapható fenyősprayvel is rá lehet erősíteni, de akkor sem. 

Menthetetlenül régimódi vagyok. 

falun

Már csak másfél óra van hátra a karácsonyból, és nem mondom, hogy nem örülök neki. 

Az első karácsony apa nélkül, inkább csak a túlélésre, a még épp elviselhetőre játszva. 

Holnaptól végre minden visszatér a majdnem normális kerékvágásba, pár nap pihenés még, és lassan vége ennek az újabb borzalmas évnek is, jöhet a következő, mely feltételezem: nem lesz jobb, csak más, mint az idei. 

Sokáig gondolkodtam azon, hogy miért idegenkedek én ennyire a karácsonytól, és most nem az apa után maradt űrre gondolok, ennél sokkal régebbi az érzés. 

Van benne nyilván valami „kamaszos” lázadás a komformizmus ellen, és a kontroll freakségnek sem tesz túl jót az, ha nem én döntök, de igazából ezek is csak felszínes magyarázatok. 

Az igazság az, hogy akinek olyan tökéletes gyerekkora volt, mint nekem falun nagyszülőkkel és szerető szülőkkel, annak mindig hiányérzete van, bármennyire is szép karácsonyai lesznek. 

Falun az ember összhangban van a természettel. Mindennek megvan a maga ritmusa, ideje, nem lehet sem késleltetni, sem siettetni – el kell fogadni azt, hogy nem te diktálsz. 

Maximális alkalmazkodást vár el a természet, és cserébe megad mindent. 

Így novembertől az időt is arra, hogy a családdal legyél. 

Nálunk a karácsony mindig elkezdődött már december elején, s tartott egészen vízkeresztig. 

Jelképesen mindent tisztára sikáltak, ablakot pucoltak, aranyeső gallyat vágtak a vázába, hogy karácsonyra kinyíljék, fokhagymás-kacsazsíros kenyeret sütöttek a sparhelten, és elkezdték a sütemények készítését. 

Disznót vágtak, szalonnát füstöltek, diót törtek, pálinkát főztek – épp, hogy elkészültek vele karácsonyig, amikor megpihentek, élvezték munkájuk gyümölcsét.

Jöttek a rokonok, szilveszterkor együtt főztek, majd vízkeresztkor ünnepélyesen leöltöztették a fát, ismét kitakarítottak, s lassan eljött a vetőmag vásárlásának az ideje is, s kezdődött elölről. 

Félreértés ne essék, nem szeretnék valami hamis nosztalgiával áltatni senkit sem, tisztában vagyok ennek az életformának is a korlátoltságával, hogy túllépett rajta az idő….csak hiányzik.

Hiányzik ez a fajta rendszer, amelyben megvolt a helye mindennek, melyben eligazodtam, megtanultam a világ folyását. 

Hiányoznak ezek a régi vágású emberek is, akiknek a fekete nem fehér, és az adott szó még fontos volt.

Lassan elhányom magam a szürke minden árnyalatától. 

Nem kellenek az átmenetek sem, egyszerűséget akarok, egy szavas válaszokat, igeneket vagy nemeket, a csupa talán és esetleg helyett. 

Falun régen mindez megvolt, és karácsonykor, előtt, után még egyértelműbb volt a létezés. 

De már falun sem érvényes a temetőről nem lopunk szabály, a szegénység felülír mindent, s ami eddig elképzelhetetlen volt, most kétszer is megtörtént: apa sírjáról (és az összes környékbeli sírról is) ellopták a karácsonyi csokrokból a gyertyákat. 

Utolért a szegénység mint a bánat, és szürkeséggel mocskolta be a részvéttelen világot. 

És a mi szürke világunkra ez is jellemző, hogy még ezt is meg lehet érteni, nem lehet hibáztatni. 

Én nem ilyen világot akartam.

első karácsony

Mindig ilyen karácsonyfára vágytam. 

Egyébként pedig minden egyes lenti sétámnál hihetetlen örömet okoznak a lakások ablakaiban felgyulladó adventi izzók, égősorok, és egyáltalán: mindenféle apró díszítés, mellyel az ember felveszi a harcot a sötétség, a kilátástalanság ellen. Én tényleg mindennek tudok örülni: a mikulásvirágnak, néhány apró ezüst-arany-törtfehér gömbnek, a hazahurcolt sok toboznak, ahogy át-és átpakolászom őket, a Lidl-s vödrös narancsnak, amely eszméletlenül finom és lédús, s pillanatok alatt szegfűszeges illatosítót lehet belőle készíteni, a minden napos iskolai adventi ablaknyitogatásnak..tényleg mindennek. 

De, emberek közé nem vágyom. Néha elábrándozom, hogy milyen jó lenne elmenni egy-egy vásárba, hidegtől kipirult arccal forralt bort inni, kolbászt enni, és nevetve végigrohanni a kézműves termékek során, és boldogan hazajönni, meggyújtani a harmadik gyertyát az adventi koszorún…de, nem érzek elég erőt magamban hozzá, mert minden pillanatban ott motoszkál a bizonyosság, hogy apa nincs többé, és életünk első olyan karácsonya lesz, amelyet nélküle kell eltöltenünk, és ezt még nem tudom, hogyan fogjuk kibírni. 

egy kép

Elmúlt hát  ez is. Az első  szülinap apa nélkül. Az első úgy, hogy nem kiabált be a telefonba, mikor anyával beszéltem, hogy „pusziiiiiiii!”…ép ésszel kibírni nem lehet, hát próbálok nem gondolni rá. Elmenekülök a városból, ne legyen családi ünneplés, mert a fogalom már úgysem azt jelenti, amit régen. Nincs torta, csak jelképes ajándékok, csöndben, minden felhajtás nélkül az erdőben vagyunk kettesben. Visszaviszem lippit a gyerekkorába, kisvasutazunk, sétálunk a Mátrában, megebédelünk egy kisvendéglőben, szétnézünk a Kékesen, sokat fotózunk. 

Végre van igazi közös képünk is. 

Szeretem, ahogyan ezen a képen rácsodálkozunk a világra. Hogy boldognak látszunk rajta.Rajtam például nem látszik, hogy mit gondolok arról, ami körülvesz. Nem látszik a csalódás, a düh, az agresszivitás, hogy számtalanszor átvertek már, és még mindig reménykedem abban, hogy egyszer csak történik valami, és helyreáll a rend a fejekben és a szívekben is.Ez annyira nehéz. Tizenöt éve tanítok hősökről, hétköznapiakról is, magam pedig nem merek azzá válni, hiába tudom, hogy utálni fogom magam érte. Így szimplán csak szeretem, hogy a kép megragadta az örökkévalóságnak azt, ahogyan két ember egy boldog pillanatban egyesül.Remélem, apa is látja valahol, és örül neki.