Kategória: összegzés

Tegnap este óta nem jutok szóhoz. Gyászolok. Nem tudom miért gondoltam azt, hogy lehet másképp, és végre egyszer a józan ész győz. Tudatom nem is számolt azzal, hogy lehet negatív végkifejlete is a dolgoknak.
Tegnap óta nem hiszem el, ami történt. Cselekszem, de értelmét nem látom. Gyűlölök mindenkit, akit okolhatok érte.
Tegnap óta tudom, hogy elárult a szülőfalum is, hogy ugyanolyan buták ők is, mint azok, akik mindent elhittek.
Tegnap óta minden falumbélit töröltem, és minden csoportot, ahol bármilyen közöm lehet hozzájuk.
Tegnap óta tudom, hogy soha nem akarok már visszamenni oda lakni, és el kell mennünk ebből az országból.
Gyűlöllek titeket, akik tönkretettétek a jövőnket!

Sokat elmond  természetemről az, amilyen szemüveget és táskát vásároltam legutóbb. Mind a kettő elég nagy befektetés, hosszabb időre elkíséri az ember lányát. Mégis, a szemüveget – ha őszinte akarok lenni – azért vettem meg, mert fellázadtam az eladó ellen, aki megpróbált lebeszélni róla, (beszólt)hogy „nyanyás”. A táskára pedig a férjem mondta, hogy egyszerűen nem érti, miért tetszik nekem, mivel sosem voltak ilyen dolgaim, hiszen „bölcsészes”. Az erről való tegnap esti beszélgetéskor döbbentem rá több dologra is.  Az első, hogy döntéseim milyen gyerekesek, milyen érzelmi alapúak, milyen ingatag lábakon állnak, a második, hogy mennyire nem tűröm még a legjobb szándékú kritikát sem, és mennyire nem fogadom el mások igazságát. A harmadik, hogy mennyire reménytelenül bölcsész és nyanyás lettem. Azt gondoltam, hogy a szürkeségbe burkolózás, az észrevehetetlenség, a zsírpárnák, a rövidre vágott haj megkímélnek engem mindentől,  ami fájdalmas és szomorú az életben – kis naiv! Csak azt értem el vele, hogy innen még nehezebb visszakecmeregni a felszínre, hogy látva lássanak! Ti ne kövessétek el ezt a hibát, akarjatok nők lenni, akarjatok veszélyesen, spontánul, szabadon élni, hagyjátok el mielőbb a komfortzónát!

Mikor összezavarodik a világ körülöttünk, személyes tereink, sokszor kipróbált idődimenzióink hirtelen fölborulnak, akkor mindig megpróbálunk belekapaszkodni valami biztosba. Ha épp ez az, ami akadályba ütközik, akkor pedig legalább az árvízi sodrásban lévő tartópilléreket markoljuk még szorosan. Ha minden összedől, akkor az életerősebbek elkezdenek ismét építkezni, a gyengébbje pedig elhullik. Magamat az utóbbiakba sorolom, de most még küzdök, és próbálok cölöpöket leverni, fogalmakat tisztázni. Így teszek az ember és nő fogalmával is. Szándékolt a megkülönböztetés, miből az ember halmazában egy részhalmaz a nő, ergó értelmezésemben  a kettő nem megy egymás nélkül. (folyt.)

…ezzel a januárral is, mint a nem kívánatos vendéggel: addig nem vagyok biztos benne, hogy elment, amíg ki nem kísértem, és rá nem fordítottam sietősen a zárat.

(Azért még így utoljára egy kiadós havazásnak és ónos esőnek  kellett esnie.)

Annak ellenére, hogy egy nappal kevesebbet dolgoztunk, mégis hosszúnak tűnt ez a hét, eléggé elfáradtam péntekre. Kedden rögtön egy fél hatig tartó munkanap várt, de véget ért már legalább az általános iskolások tehetséggondozása. Cserébe kaptam is rögtön felvételiztetést, így január 21-től 259 darab dolgozatot kell kijavítanom egy hét alatt, amit elképzelni sem tudok, hogyan fogom megcsinálni. Jó, ebből 125 „csak” az enyém direkt javításra, a másik 125 pedig kontrollozás, de akkor is. Most nem esik jól ebbe belegondolni.

Volt újévi koncert is a suliban, most is gyönyörű, és lett izomlázam is az új év első gyógytesijétől is. Leadtam két munkanaplót is a kipróbálásra, és alig várom, hogy egyszer már lezáruljon. Soha többé ilyenbe nem hagyom magam belerángatni, az biztos.

Tegnap eljutottam fodrászhoz is, csodát művelt Zsuzsi. Nem akartam a szalagavató napján menni, mert akkor nagyon kapkodós lenne, hiszen aznap lesz a félévzáró értekezlet is – csak hogy megalapozza a hangulatot estére.

Egyébként pedig a vízkereszt elmúlásával beköszöntött a farsang is, ami idén extrém hosszú lesz. Ennek örömére nálunk továbbra is áll a fa, és ha férjuramon múlik, talán húsvétkor lebontjuk, én pedig a nagy leértékelésekben vettem egy adventi, huszonnégy, különböző teát tartalmazó teát, így most – némi fáziskéséssel – azt iszogatom, szertartásosan minden nap egyet. S hogy örömünk teljes legyen, pénteken még a mosógépünk is beadta végleg a kulcsot hat év után, így azt is vehettünk. Hála érte, hogy megtehettük.

A kérdésre egyszerűen megválaszolható a válasz: dolgoztam és az emiatt fellépő stressz miatt betegeskedtem. Pedig igen jól indítottam az évet, hatalmas volt a lendület és a változtatás iránti szándék – aztán valahogy megtorpantam. Jöttek a feladatok, és én csak akkor kezdtem el nemet mondani, amikor már először éreztem úgy, hogy most megfulladok. Azt hittem, hogy a tavalyi év után én már mindent kibírok. Kevesebb órám is lett, osztályfőnök sem lettem, így még merészebb lettem. Nézzük, miket vállaltam be!

Bár két hétig ellenálltam, a jelentkezési határidő utolsó két órájában mégis hagytam rábeszélni a tankönyv-kipróbálásra. Már itt az elveim ellenére cselekedtem, főleg, hogy nem is tudtam mit kell majd tennem. Minden héten egy hosszú munkanapló megírására, előtte az összes feladat megoldása, és a járulékos kis dolgok – mindezt május 15-ig.

Ezután jött a két osztály színdarabja. A darabválasztás, a dramaturgizálás, majd a próbák végeláthatatlan sora nulladik órában és hétvégenként – duplán.

Hirtelen ötletként a kollégákkal jelentkeztünk mentor továbbképzésre is. Ez mindösszesen három dög unalmas nap volt, de az őszi szünetben négy napom ment el pihenés helyett a beadandók megírásával.

Közben a kolléganőm is terhes lett, így állandó helyettesítést is kaptam.

Felkértek az egyik belvárosi elitgimnáziumban arra, hogy az emelt magyar érettségire készülő diákokat érettségi szimulációs helyzetben vizsgáztassuk – ilyenre nincs tanár, aki nemet mondana.

Elvállaltam egy felnőtt felkészítését is emelt magyar érettségire, ettől nagyon szabadulnék már – de ez is becsületbeli ügy, hiszen ismerős.

Nemet mondtam még két diák felkészítésére, és a sorban érkező társadalomismeret érettségire való felkészítésre is. Közben ki is jött, hogy a tárgyat most utoljára fogadják el, így az idei három középszintűzőmmel lezárul egy szép, eredményes korszak az életemben.

Kaptam két új tantárgyat a tanévben. Az egyik a dráma, a másik a pénzügy. Mindkettővel csak kísérletezgetem még, így folyamatos készülést igényelnek, folyamatosan alakulnak, és időnként alaposan mellé is fogok. Főleg, hogy a pénzügy a lehető legrosszabb időpontban,  péntek 6. órában van. Ők is, én is iszonyú fáradtak vagyunk már, és ekkor kellene elsajátítani a legdurvább közgazdasági alapfogalmakat.

Most is megnyertem a nyolcadikos tehetséggondozást, amely tízszer másfél órában újabb huszonhét gyereket jelent, akik felvételi tesztjeit állandóan javítgatni kell.

Elkezdtem végre a gyógytesire járást is, a hölgy egy tünemény. Én viszont olyan katasztrofális állapotban vagyok, hogy napokig nem tudok rendesen járni a találkozásaink után.

Elkaptam valami hosszas vírust is, ezek után sok iskolai megállás volt – így elmaradtam magamhoz képest, ami nagyon idegesít. Részben ennek is, de a felsoroltak miatti rengeteg stressz és állandó fáradtság miatt novemberben komolyan elgondolkodtam azon, hogy van-e ennek így értelme. A becsípődött ideg – ami miatt még mindig nem tudok rendesen járni – már csak a hab volt az egészen.

Az biztos, hogy nem hoztam jó döntéseket.

 

Meggyújtom, eloltom, meggyújtom, eloltom…elragadtatom magam, magam adom.

Megadom magam.

Kemény Zsófi Én még sosem című regénye egy slam-regény. Kicsit sajnálkozva írom ezt le, mivel így be is skatulyázom ezzel. De nehéz lenne elkerülni, mikor minden probléma megoldása csak a slam poetry által lehetséges benne, a szereplők ebben a közegben élnek igazán – s mivel a magyar slam egyik királynője írta a művet. Több problémám is volt olvasás közben. Az első, – ami hihetetlenül idegesítő és amatőr dolog – hogy a három főszereplő három különböző betűtípust kapott, és a kurzivált dőlttől a szemem folyt ki. Nekem ez nem könnyítette meg a dolgomat, sőt jobban kellett figyelnem, hogy éppen ki beszél. Ebből következik, hogy hárman mesélik el ugyanazt az eseménysort, ami akár izgalmas is lehetne, de itt – mivel tipizál az írónő a karaktereket illetően, akik elég sablonosak egyébként – kiszámítható lesz egy idő után. A harmadik problémám pont ez a mesélés volt, hogy semmit sem bízott a fantáziámra, mindent értelmezett, és háromszor ugye. Ettől időnként olyan érzésem volt, mint amikor tinilányok hatvanszor lejátsszák egymás között ugyanazt a dialógust, és mindig más jelentést tulajdonítanak neki. Sajnos, időnként a beszédmód is kicsit chatszerű lesz ettől, megtörve a jobban megírt mondatfüzéreket. De, végül is ezek teszik élőbeszédszerűvé is ezt a szöveget. A következő gondom volt az a végtelen üresség, amiben ez a három 17 éves létezik. A család, az iskola alig jelenik meg, ha mégis igen, akkor is csak időtöltésként és idegesítő mozzanatként a szereplők számára. Itt mindenki olyan, mintha ezer éve már felnőtt lenne, végtelenül kiégett és cinikus, és egyetlen öröme, hogy másokat kihasználjon és nevetségessé tegyen. Egyetlen pozitív dolgot tud felmutatni a regény, és ez a szerelem. Félve írom ezt a kifejezést le, mert azért értelmezés és ízlés kérdése, hogy szerelemnek definiáljuk-e, ami itt a szereplők között kialakul. Maradjunk inkább annál, hogy valami olyasmi, de ez olyan, mint amikor a csúnya nőre illendőségből azt mondjuk, hogy „érdekes”.
A helyszíneket tekintve elég változatos a tér, ami elénk tárul, és itt azért egyértelműen kiderül az irodalmi jártasság: minden helyszín szimbolikus, logikailag jól felfűzhető sorban jönnek egymás után.
Összegezve: a regény mindenképpen tehetségről árulkodik, de elsőre – a slam – után túl nagy vállalkozásnak érzem a 18 évesen megírt 318 oldalt – biztos vagyok benne, hogy pár év múlva már Zsófi is másképp írná meg. Azt is hozzá kell tennem, hogy én nem járok slamestekre, így nem szippantott be ez a világ. Még.

Gyógyulok. Gyógyulok?

Kell ennél szebb látvány?