Kategória: öröm

Hétfő reggel indultunk nyaralni Misefára, amely nagyjából egyenlő távolságra van Zalaegerszegtől, Kehidakustánytól, Hévíztől és Keszthelytől is – ideális helyen tehát annak, aki nemcsak pihenni akar a kastélyszállóban, hanem a környéket is szeretné megismerni. Mivel mi eleve ezzel a szándékkal mentünk, így nem nagyon kötött le a kinti medence, a szobabicikli, a csak a mi kedvünkért beüzemelt pezsgőfürdő és szauna sem, legtöbbet a csodálatos könyvtárszobában voltunk, és sétálgattunk, illetve egyszer megnéztük az „arborétumot” is. Első nap reggel, induláskor egyébként még itthon belenyúltam a konnektorba és jól megrázott az áram, majd este a kastélyszálló egyik kontra nélküli biciklijével borultam be az első bokorba, végül a pezsgőfürdőben szenvedtünk klórgáz mérgezést, minek következtében semmit sem láttam, és belevertem az első vasrúdba a combomat, így most tele vagyok majdnem (már) fekete foltokkal. Hoztam tehát a formámat, de ezt leszámítva nagyon nyugisan telt ez a pár nap. Hétfőn – mivel csak délutántól lehetett elfoglalni a szállást – megálltunk a Balatonon, Bogláron, a Platán strandon. Nekem a négy napból ez volt a legjobb élmény, felidézte  a gyerekkori nyarakat, amikor a családdal a vállalati üdülőben két hétig együtt nyaraltunk. (Bár az Ezüstpartra nem mertem megkérni Lippit, hogy kanyarodjunk le. Itt voltunk utoljára együtt apával, rengeteg fotó van róla.) Sikerült végleg legyőznöm azt a félelmemet, amely nyafogásban fejeződött ki nálam, hogy „a Balaton hideg”, amire a Lukácsba járás következtében „szoktam rá”, és még én is ultrasznobságnak érzem magamban. A Balaton csodálatos volt, tiszta, és huszonhat fokos – gyakorlatilag egész nap ki sem jöttünk a vízből. Csak annyira, hogy az isteni saslikot megegyük ebédre. Közben arról beszélgettünk, hogy ma már senki sem merne kivenni két teljes hetet a munkahelyén azért, hogy nyaralni menjen. Régen volt arra idő, hogy a két hét alatt kapcsolatokat építsen ki az ember, sokat beszélgessen, alkalmazkodott a szervezete a könnyedebb, stresszmentes életmódhoz – volt idő mindenre. Most ebben is csak a rohanás van, hogy minél több dolog férjen bele a vakációba. A legtöbb „gondot” egyébként a kajálás jelentette nekünk. Én mindig azt hittem, hogy sokat eszünk, de most már látom, hogy ez egyáltalán nincs így.  Nem tudunk végig enni például egy teljes menüsort, amely áll előételből, levesből, főételből és desszertből vagy gyümölcsből – hiába mikroszkopikus adagok. Kidőltünk minden este a szállóban is, a strandon és az étteremben is. Ez utóbbiban már akkor rosszul lettem, mikor megláttam, hogy mekkora adagot hoznak ki. Továbbmegyek: már a szombati kínai kajáldában kapott fél adagot sem bírtam megenni. Kedden – az előzetes hévízi tervekkel szakítva – a szálló ajánlatára a zalaszentgróti Szent Gróth Termálfürdő-és Strandra mentünk, és nem bántuk meg. Kevesen voltak, sok volt az élménymedence, kifogástalanul tiszta volt minden. Itt is elkerült minket a vihar, mint ahogy bárhová is mentünk, óriási mázlink volt. Szerdán a szintén zalaszentgróti Kis Korona étteremben ebédeltünk, amely békebeli hely, kockás asztalokkal és hatalmas adagokkal. A maradék időben Keszthelyen mászkáltunk. Órákig ültünk a mólón, néztük a kacsákat, sétáltunk a belvárosban, és megállapítottuk, hogy az egy főre eső múzeumok száma az országban itt a legmagasabb. Jegeskávét ittam és „szalmakalapot”  vettem, amelyről kiderült a benne lévő címke alapján, hogy újrahasznosított papír és sapka. Másnap hazafelé Tihanyban álltunk meg, a Rege cukrászda teraszáról nézhettük, ahogyan elrajtol az idei Kék szalag, kicsit sétálgattunk itt is, majd elindultunk Gyöngyösre az állatokért. Nagyon szép napok vannak mögöttünk.

Azóta voltunk a Gyradikóban, a Lukácsban, megnéztem végre Az éhezők viadalának második részét és egy igazán jó francia vígjáték-kamaradarabot, a Hogyan nevezzelek?-címűt. Ajánlom mindenkinek.