Nyári Könyvmaraton holnaptól
1. Szabó T. Anna: Kyoko
2. Szabó T. Anna: kerített tér
3. Erdős Virág: ezt is el
4. Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a kardozós változat
5. Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – Márk változat
6. Szvoren Edina: Nincs és ne is legyen
7. Swift: Gulliver utazásai
8. Tolsztoj: Anna Karenina
9. Berg Judit: Rumini a fényvizeken
10. Lois Lowry: Az emlékek őre
11. Kertész Imre: Sorstalanság
12. Kertész Imre: A végső kocsma
13. Salinger: Zabhegyező
14. Salinger: Rozs a fogóban
15. Háy János: Mélygarázs
16. Michel Houellebeqc: Behódolás
17. Franzen: Diszkomfortzóna
Kategória: kultúra
kun
Szombaton, főzés közben a Madách Színház színészeivel készült három órás magazinműsort hallgattam, Kun Zsuzsa műsorát. Nem különösebben szeretem őt, főleg mivel minden lehetséges módon és adandó alkalommal szidja a tanárokat, de mivel Balla Eszter volt műsoron, háttérrádióztam. Egyszer csak Kun Zsuzsa arról kezdett beszélni, hogy Esztert biztosan az „ihlette meg”, hogy apja hamar eltűnt az életéből, és minden áron el akarta kerülni a szoknyapecér férfiakat, egész kis prekoncepciót építve erre a vonulatra.
Macilány gyorsan helyesbített, hogy az ő szülei még élnek és együtt is vannak, erre Kun elhallgatott. Én döbbenten álltam, mivel a riporter hölgy egyetlen szóval sem kért elnézést, meg sem szólalt.
Kunnak nem ez volt az első tárgyi tévedése, de szerintem ez volt az eddigi legkegyetlenebb, melyet tetézett még azzal, hogy ennyire érzéketlenül viszonyult hozzá.
Sok tanulság van, mindenki vonja le magának.
1458.
Tegnap konferencián voltam a Belvárosban. Ilyenkor mindig rájövök, hogy mennyire más, minőségileg jobb az a fajta élet, amely az egyetemi tanároké. Van idő benne felkészülni az előadásokra, és nem kell minden nap hatszor vagy hétszer negyvenöt percben, állandóan váltogatva az évfolyamokat, végigrohanni egy napon, hanem jut idő elmélyülni egy-egy témában. Sokkal nyugodtabbnak is tűntek, összehasonlítva őket a kollégáimmal és velem. Mi nyúzottak vagyunk nagyon.
Mondjuk,nem csoda. Tegnap nyolctól fél egyig konferencián voltam, ezután rohantam vissza előkészíteni a cserekapcsolat fogadását, fél öttől hétig fogadó óránk volt, közben már érkeztek az erdélyiek, majd nyolc után be is futottak. Tíz óra után értem haza, és akkor még készíthettem mára a szendvicseket nekik, és szerveztem a mozit péntekre, leveleket írva a szülőknek.
Ja, és ez az általános.
Nem panaszképpen mondom, de aki azt mondja, hogy a tanárok délután kettőkor befejezik a munkát, sosem beszélt eggyel sem. Meg a három hónapos nyári szünet mítosza.
falun
Már csak másfél óra van hátra a karácsonyból, és nem mondom, hogy nem örülök neki.
Az első karácsony apa nélkül, inkább csak a túlélésre, a még épp elviselhetőre játszva.
Holnaptól végre minden visszatér a majdnem normális kerékvágásba, pár nap pihenés még, és lassan vége ennek az újabb borzalmas évnek is, jöhet a következő, mely feltételezem: nem lesz jobb, csak más, mint az idei.
Sokáig gondolkodtam azon, hogy miért idegenkedek én ennyire a karácsonytól, és most nem az apa után maradt űrre gondolok, ennél sokkal régebbi az érzés.
Van benne nyilván valami „kamaszos” lázadás a komformizmus ellen, és a kontroll freakségnek sem tesz túl jót az, ha nem én döntök, de igazából ezek is csak felszínes magyarázatok.
Az igazság az, hogy akinek olyan tökéletes gyerekkora volt, mint nekem falun nagyszülőkkel és szerető szülőkkel, annak mindig hiányérzete van, bármennyire is szép karácsonyai lesznek.
Falun az ember összhangban van a természettel. Mindennek megvan a maga ritmusa, ideje, nem lehet sem késleltetni, sem siettetni – el kell fogadni azt, hogy nem te diktálsz.
Maximális alkalmazkodást vár el a természet, és cserébe megad mindent.
Így novembertől az időt is arra, hogy a családdal legyél.
Nálunk a karácsony mindig elkezdődött már december elején, s tartott egészen vízkeresztig.
Jelképesen mindent tisztára sikáltak, ablakot pucoltak, aranyeső gallyat vágtak a vázába, hogy karácsonyra kinyíljék, fokhagymás-kacsazsíros kenyeret sütöttek a sparhelten, és elkezdték a sütemények készítését.
Disznót vágtak, szalonnát füstöltek, diót törtek, pálinkát főztek – épp, hogy elkészültek vele karácsonyig, amikor megpihentek, élvezték munkájuk gyümölcsét.
Jöttek a rokonok, szilveszterkor együtt főztek, majd vízkeresztkor ünnepélyesen leöltöztették a fát, ismét kitakarítottak, s lassan eljött a vetőmag vásárlásának az ideje is, s kezdődött elölről.
Félreértés ne essék, nem szeretnék valami hamis nosztalgiával áltatni senkit sem, tisztában vagyok ennek az életformának is a korlátoltságával, hogy túllépett rajta az idő….csak hiányzik.
Hiányzik ez a fajta rendszer, amelyben megvolt a helye mindennek, melyben eligazodtam, megtanultam a világ folyását.
Hiányoznak ezek a régi vágású emberek is, akiknek a fekete nem fehér, és az adott szó még fontos volt.
Lassan elhányom magam a szürke minden árnyalatától.
Nem kellenek az átmenetek sem, egyszerűséget akarok, egy szavas válaszokat, igeneket vagy nemeket, a csupa talán és esetleg helyett.
Falun régen mindez megvolt, és karácsonykor, előtt, után még egyértelműbb volt a létezés.
De már falun sem érvényes a temetőről nem lopunk szabály, a szegénység felülír mindent, s ami eddig elképzelhetetlen volt, most kétszer is megtörtént: apa sírjáról (és az összes környékbeli sírról is) ellopták a karácsonyi csokrokból a gyertyákat.
Utolért a szegénység mint a bánat, és szürkeséggel mocskolta be a részvéttelen világot.
És a mi szürke világunkra ez is jellemző, hogy még ezt is meg lehet érteni, nem lehet hibáztatni.
Én nem ilyen világot akartam.
szabadság
Azt hiszem, kolléganőmtől az ideális téli szüneti olvasmányt kaptam kölcsön.
Jonathan Franzen Szabadság című nagyregényét, amelyről eddig mindenki azt mondta, hogy talán a legjobb regény, amit valaha olvasott.
Benne van minden, ami az elmúlt harminc évben új irányt jelenthetett volna az életünknek, új medret szabott volna a világ fejlődésének, és az is, hogyan váltották fel mindezt aprópénzre, és lett csak egy kipipálható „trend”.
S hogy hol a szabadság mostanában?
Nagyon várom, hogy el tudjam kezdeni olvasni.
kísérlet
minden terhévelràm nehezüla november
Danton halála
Tegnap a Vígszínházban láthattuk Georg Büchner kétszáz éve halott, mindösszesen huszonhárom évesen írt zseniális darabját, a Danton halálát, premier előtt, Alföldi rendezésében, főszerepekben Stohl Andrással (Danton) és László Zsolttal (Robespierre).A Büchner-darab zseniális, egyetlen pillanatig nem hagyja ellankadni a figyelmet, színpad és nézőtér egybefolyik, mi vagyunk a Konvent és mi vagyunk a nép, mi vagyunk a tömegben egyéniségét vesztett felbőszült, megtévesztett kisember, miközben a színpadon olyan dialógusok folynak, amitől eláll a szavunk, annyira mai, annyira ma is ez történik a politikában.Én nem szeretem Stohl-t, kiráz tőle a hideg, de tegnap lenyűgözve ültem a játékát figyelve, elhittem neki, hogy ő Danton, aki felőrlődik abban, hogy a legjobb barátja, Robespierre ellen kell harcolnia, akit a zseniális László Zsolt alakít.Minden dicsőítés ellenére a darabot nem azoknak ajánlom, akik szórakozni szeretnek járni a színházba, mert ez igazi agyleszívós, dolgozós darab, végre éreztem azt, hogy rengeteg munka van benne, és szerintem az utóbbi évek általam látott előadásai közül messze ez a legkiemelkedőbb. Díszlet sincs nagyon, s ráadásul még közben végig ott lebeg a szemünk előtt a guillotine, és az első felvonás majdnem két órás.Mégis úgy vélem, ez az utóbbi évek legjelentősebb Vígszínház bemutatója.
nehéz és súlyos
Nagyon nehéz szeretni Alföldi-feldolgozását, mert nagyon nehéz szeretni önmagunkat az eltelt huszonhárom év tükrében. Nehéz pátosz , hangzatos szólamok, és a szó hagyományos értelmében vett katarzis nélkül élni. Nehéz, hogy nem történelmi, monumentális keretek között kell előrehaladnunk, s nem látni tetteinkben a távlatot, hanem csak a jelen szűk és sokszor ellentmondásos világában mozoghatunk, beismerni, hogy egy szép szóért, haszonnal kecsegtető helyzetért azonnal sutba dobjuk az eszméket – bezárva ezzel saját magunkat az általunk kreált börtönbe.
A darab szerzői (Bródy és Szörényi) két egymással teljesen ellentétes úton indultak el huszonhárom évvel ezelőtt, mégis – a fentebbieket végiggondolva – ugyanoda érkeztek.
Én úgy gondolom, Alföldi megragadta a lényeget, ami így hangzik: „unom a politikát”! Ez a központi gondolat szerintem, ezért lettek prózai színészek kiválasztva,itt már nem az andalító, édes, illuzórikus dal a fontos, hanem a PRÓZAI valóság – ennek a feldolgozásnak nem a dalok voltak a középpontjában, hanem a szöveg – ezért lényegtelen az, hogy tud-e például egyik vagy másik színész énekelni. Ami lényeges volt, az mind mondva volt a darabban, nem énekelve, mondhatnám azt is, hogy „kimondatott”.
Fölösleges a 20 évvel ezelőttivel összehasonlítgatni, hiszen megváltozott közben a világ, a szép illúziók (dalok) kora lejárt, maradt a PRÓZAI valóság.
Alföldi műve kivételesen jó szembesítés az elmúlt 23 évünkről, arról, hogy az egykori szép eszmék hogyan silányultak semmivé, fordultak az ellentettjükre. És csak magunknak köszönhető, a végén a korona/börtön is mi vagyunk – csak nézőpont kérdése, hogy minek látjuk.
Mint ahogy a győzelem is relatív, és sokszor túl nagy az ára.
A könnymutatványosok legendája
Ilyen regényt olvasok, és el vagyok andalodva egészen.
A regény jellemzője a baljós, szorongató, lázálomszerű atmoszféra, a véres, erőszakos események nagy száma.A regény egyik fő erénye a csodás elemek nagy mennyisége, a varázslatoknak és az irracionális eseményeknek a kifogyhatatlan bősége. A dolgok nem engedelmeskednek a fizikai törvényszerűségeknek: Jozef Bezdán egy alkalommal pl. egy olyan követ helyez vetélytársa mellkasára, ami annak minden szívdobbanásától nő egy kicsit. Az élet és a halál közötti határvonal sem abszolút egyértelmű, Brazina, a kém pl. képes meghalni és feltámadni, ahogy éppen akarja.A regény meghatározója a kidolgozott, erősen metaforizált nyelv, pl.: „Az egyik pimaszul magasra csapó lángnyelv az istenen is nyomot hagy, igaz, éppen csak akkorát, mint egy holtan született gyerekember szembogara.” „Fájdalmas jajgatásukból jégcsapok lesznek az órán.”Az az irracionalitás, ami a történetekre jellemző, mondatszinten is jelentkezik: a mondat második fele gyakran megkérdőjelezi vagy visszavonja az első felében állítottakat. Ilyen pl.: „A csodák mindig máshogyan érkeznek, mint ahogy az ember várná őket. Az az igazság, hogy néha el is késnek, és erre nincs értelmes magyarázat.” Vagyis a mondat azt állítja, hogy magukra a csodákra van értelmes magyarázat, vagyis a csodák ésszerűek, ez viszont éppen a csoda lényegének mond ellent.A regény nyelvére az emelkedett, patetikus, máshol kifinomult nyelvhasználat és a visszataszító témák, trágár szavak együttes alkalmazása is jellemző. „Harákolva ballag a ház felé, torkának keserű váladékát kiköpi. Szép és pontos köpés, íve nem lehetne szabályosabb.”A mondatok gyakran egy-egy kisebb anekdotává alakulnak, kisebb történetek embrióivá válnak, pl.: „A kapitány úgy rajong a fiatal fejedelemért, hogy egyszer, legalábbis úgy beszélik, a kardjával szabdalt darabokra egy ügyetlen felhőt, ami árnyékot merészelt vonni a homlokára.”
Erdély II.
Negyedik nap. Békás-szoros, Gyilkos-tó, Csíksomlyó. Ez volt a leggyilkosabb napunk, a legfárasztóbb, ekkor utaztunk a legtöbbet. Mert nem úgy van az, ahogyan a naiv kis budapesti városlakó elképzeli, hogy a száz kilométert majd megtesszük kb. másfél óra alatt! Nem, a száz kilométer hegynek felfelé, szerpentineken minimum három óra, és akkor még jó időt mentünk. Így viszont a távoli helyszínek még távolabb kerültek egymástól…s ezen felismerésünk csak akkor nem volt csalódás, mikor átfutott előttünk egy koromfekete kis medvebocs! Nem ecsetelem, hogy ehhez mekkora szerencse kell, még akkor is, ha állítólag túlszaporodtak a Hargitán.
Megtettük becsülettel a túrát gyalogosan ismét 32 fokban hegynek fel, át a Békás-szoroson, végig a szerpentinen, de keveset adott. Inkább csak egyetlen momentum: az út kellős közepén álló szikla, melyen egy önálló kis erdő dacolt mindennel – ő megható volt.
A Gyilkos-tó is csalódás volt számomra, többet vártam, igaz nem is olvastam utána, hogy mire kellene számítanom. Csíksomlyót pedig a gyerekek nem élvezték, így sok örömöt mi sem találhattunk benne, rohantak tovább, miután bejárták…egyszer talán még vissza kellene menni ide, nélkülük.
Akkor már mindenki ezerrel készült a búcsúra, ma pedig már el is kezdődött.
Este visszatérve nekünk ismét szabad program volt, így a városban sétálgattunk, fagyiztunk, és megegyeztünk, hogy másnap reggel igazi kávéházi reggelit költünk el, ugyanis reggel hatkor már nyitva vannak, a pici iskolás gyerekek náluk veszik meg a friss kiflit, tejet – ez irigylésre méltó, hiszen beleszületnek az igazi polgári, kávéházi miliőbe.
Sétánk során tűnt fel az is, hogy mennyire törekszik mindenki a jól öltözöttségre, a város tele kiskosztümöket, blézereket árusító boltokkal.
Reggel tehát várt a kávéház igazi kávéval, (Erdélyben a kávékultúrát a babkávé jelenti, amelyet nagyon sok vízzel, sokszor isznak, mivel gyenge) finom sütikkel, és indultunk is taplózni, utána pedig fazekaskodni, mindkettőt Korondon. Végtelenül kedvesek voltak velünk mindkét helyen, igazán sokat tanultunk ezen kihalófélben lévő szakmákról.
Este már Torockón voltunk a Gyopár Vendégház és Panzióban, melyet ismét teljes szívvel ajánlok mindenkinek, a tulajok csodálatosok, a hely egyszerűen gyönyörű, három sziklafallal körülvett völgyben van, viszont arra fel kell készülni, hogy semmiféle mobil-vagy adatjel nem jut át ezeken a sziklákon, így internetezni végképp nem lehet, de még sms-t sem küldeni nagyon.
Tényleg úgy kell odamenni, hogy mindennel számolni kell – ha baj van, csak magára számíthat az ember, és a legközelebbi falu messze, ha azonnal kell a segítség.
Ebből tanultam, soha többé nem viszek osztályt olyan helyre, ahol nincs térerő….
Másnap reggel még körbejártuk Torockó műemlék faluját, megnéztük a helyi Népművészeti Múzeumot, és elindultunk haza. Este fél nyolcra meg is érkeztünk.
Két napig tartott amíg szegény, sokkot kapott szervezetem végre megértette, hogy nem kell vigyázzban állnia, izmaim érezhetnek izomlázat, nem lesz rájuk másnap szükség – de mind a mai napig nagyon fáj mindenem.
Összegzésképpen azt mondhatom el, hogy Erdély varázslatos, gyönyörű, mindenképpen látni kell egyszer, de én nem tudnék ott élni. A települések között nincs közlekedés, ha nincs autód, leélheted úgy az életet, hogy egyszer sem hagyod el, bicikli sincs, nincs munka, és minden olyan, mint a magyar falvakban, amelyek a túlélésért küzdenek.
Ellenben van rengeteg félbehagyott panzió, ház, és egy olyan időn és téren kívüliség, amely biztos, hogy megérinti az embert.
Nem véletlenül lett Babits is Fogarason a bergsoni filozófia híve.