Kategória: hétköznapi

Olyan csend van a lakótelepen, mintha egyedül laknék itt. Kiürült minden. A máskor nyüzsgő parkok most üresek, a kutyák sem futkosnak, egyetlen lelket sem látni az utcán. Néha becsapódik egy kocsiajtó a hazatérő lakó után, de aztán azonnal beáll ismét a csönd. Borzasztó meleg van, és ha minden igaz, akkor előttünk még a következő hét, amelyre 39-40 fokot jósolnak!

El sem tudom képzelni, hogyan lesz.

Egy hét szóbeli felvételiztetés után teljesen beállt a nyakam, majd ma reggelre a derekam is becsípődött.

Hihetetlenül tud fájni, bár most már sokkal jobb. Főleg, ha arra gondolok, hogy hétvégén mennyi mindent sikerült elvégezni a lakásban, és tiszta, átlátható lett benne sok minden.

Előszedtem a húsvéti díszeket is, és sikerült egy csodálatosan szép koszorút is vennem.

Mindig azt gondoltam, hogy a pasztellkék – bár nagyon tetszik nekem – nem illik hozzám, de ez a koszorú az ellenkezőjéről győzött meg.

Megnéztem még tegnap a Foxcatcher-t is. Ez is szép, lassú, vontatott film, a szokásos pszichopata karakterrel.

Tényleg nem tudom, miért szeretnek ilyeneket nézni az emberek.

Délután öt van, de akár éjjel is kettő lehetne – egész nap mocsár-feeling, ködbe-párába vesző időtlenség-dagonya.

Krúdy igazán jól érezné magát: köd-lovagok a kedély láthatárán.

Fél hat van, egy órája ébredtem fel, és az istennek sem tudtam visszaaludni. Nekiállok hát javítani. A nyitott ablaknál ülök, és kintről olyan madárfütty-koncert szűrődik be, mint a már tavaszi, enyhe reggeleken.

De, könyörgöm: január 18. van.

Éjszaka ismétlődő viharok, rosszul vagy leginkább sehogy sem alvás, éjfél után egy perccel érkező fizetési sms-re szívbajt kapás, ma ismét monszun vagy  talán  dzsungelklíma?
Hiába teregetek, a ruhák semmit sem száradnak, épp mint a hajam, ami órák múlva is csuromvíz. A lefestett kisbútorok, a radiátor sem szárad,tömény festék- és hígítószagban úszik a lakás.

Este még néztem Gasztroangyal-t is. Hiába, nem megy, nem tudom utálni Borbás Marcsit, továbbra is baromi jónak tartom a műsort, hitelesnek a nőt, és nagyon irigykedem a helyek miatt, ahová eljut, és az emberek miatt, akikkel találkozik. Idilli.

Délelőtt sem net, sem mobil, hiába próbálok ügyintézni – órák múlva mégis sikerül időpontot kapni csütörtökre. Közben még orvosi vizsgálat, nem adják ingyen az egészségügyi alkalmasságit, és akkor még hátra van a hivatalnak fizetendő.

Néha azaz állandóan csodálkozom, hogy még mindig működik valami itt – nagyon nehéz dolog ez.

Hétvégén óriási lomtalanítás volt nálunk, sok embert igazán boldoggá tehettünk. Csak megerősödött bennem az életünket eluraló tárgyakkal szembeni ellenállás, megbéklyóznak minket.

Meg az is, hogy rengeteg van belőlük, és a hatvan százalékuk felesleges.

Csak az a gáz, hogy kidobásuk után két nappal richtig, hogy szükség lesz rájuk.

Holnap reggel mozi, férj révén sajtóvetítés – David Cronenberg: Maps to the stars.

Elhoztuk ma reggel a könyveimet, lementettem három év anyagát két pendrive-ra, majd le is töröltem minden munkámat a benti meghajtókról. Tiszta lap szeptemberben, ugye.  Itthon felmásoltam, szelektáltam. Ezután kicseréltem a kisebb könyvespolcot a nagyobbra, bepakoltam a cuccaimat, és azonnal rájöttem, hogy természetesen a legfontosabb és legjobban kellő könyvemet bennhagytam.

Sebaj, hétfőn elhozom, mikor megyek virágot ültetni.

Csendes nap, órák óta olvasok, időnként elalszom. Most jó ez.

Fura érzés itthon lenni, mikor kinn zajlik az élet, dolgozik mindenki, de nem mondom, hogy nem örülök ennek az egy napos szünetnek, szusszanásnyi időnyerésnek. Hajnal óta már kivasaltam a rengeteg összegyűlt ruhát, főztem gombakrémlevest, elpakoltam, olvasgattam, és beléptem a portfóliós felületre, amit be is csuktam azonnal.

Nem bírom már én az ilyen izgalmakat.

Ma még kell mennem gyógytesire, lippi meg vizsgázik, és ezzel befejeződik a továbbképzése, amit mindketten nagyon várunk már, mert ez így – munka után – elég fárasztó.

Nem is tervezek már semmit, pihenni próbálok.