Ma nem bírtam tovább, és amikor mindenki elment valahová a tanáriból, nekiálltam lefesteni a három érdekes formájú üveget, amelyekből terveim szerint fehér-kék nyári vázák lesznek. Most persze még csak lealapoztam őket, holnap jönnek a csíkok, pöttyök, hullámok.
Hihetetlenül jólesett, teljesen kikapcsolt arra a fél órára, amíg pepecseltem velük.
Lehet, hogy ez is a megoldás része lesz? Visszatérés a kreatívkodáshoz?
….és használatban
Most jöttem rá, hogy két év alatt egyetlen közös fotó sem készült az osztályommal. Nincs is rólam egyetlen fotó sem, egyetlen rendezvényünkről sem. Igazolni sem tudnám, ha kellene, hogy ott voltam velük.
Én csak dokumentálok, készítem a több ezernyi képet, de nem vagyok része a közösségnek.
Láttam már ilyet persze.
Eléggé frusztrál, hogy idén nem fogok sem emelt szinten érettségiztetni, és nem leszek érettségi vizsga elnöke sem – de, ezek a képek kicsit kárpótolnak érte.
Túl a szerenádon, (nagyon megható volt) túl a ballagáson (nagyon hosszú volt) – most épp pihenek. Kertészkedünk, családdal vagyunk, fényekben, színekben, illatokban gyönyörködünk – színtiszta, vegytiszta szinesztézia az életünk.
Felidézem csöndben magamban Baudelaire Kapcsolatok című versét: „egymásba csendül a szín és a hang s az illat”
Még az sem tudja elvenni a kedvem, hogy óránként nézegetem azt, hogy látható-e már hová vagyok beosztva emelt szintű kérdezői és vizsgaelnöki érettségiztetésre.
Ajándék ez a négy nap.
Elmúlt hát ez is. Az első szülinap apa nélkül. Az első úgy, hogy nem kiabált be a telefonba, mikor anyával beszéltem, hogy „pusziiiiiiii!”…ép ésszel kibírni nem lehet, hát próbálok nem gondolni rá. Elmenekülök a városból, ne legyen családi ünneplés, mert a fogalom már úgysem azt jelenti, amit régen. Nincs torta, csak jelképes ajándékok, csöndben, minden felhajtás nélkül az erdőben vagyunk kettesben. Visszaviszem lippit a gyerekkorába, kisvasutazunk, sétálunk a Mátrában, megebédelünk egy kisvendéglőben, szétnézünk a Kékesen, sokat fotózunk.
Végre van igazi közös képünk is.
Szeretem, ahogyan ezen a képen rácsodálkozunk a világra. Hogy boldognak látszunk rajta.Rajtam például nem látszik, hogy mit gondolok arról, ami körülvesz. Nem látszik a csalódás, a düh, az agresszivitás, hogy számtalanszor átvertek már, és még mindig reménykedem abban, hogy egyszer csak történik valami, és helyreáll a rend a fejekben és a szívekben is.Ez annyira nehéz. Tizenöt éve tanítok hősökről, hétköznapiakról is, magam pedig nem merek azzá válni, hiába tudom, hogy utálni fogom magam érte. Így szimplán csak szeretem, hogy a kép megragadta az örökkévalóságnak azt, ahogyan két ember egy boldog pillanatban egyesül.Remélem, apa is látja valahol, és örül neki.
