Kategória: apa

új év – első fejezet

2017. Elkezdődött. Ilyenkor úgy illő, hogy az ember számvetést készítsen, rendszerezzen, fogadjon meg sok szép dolgot. Részemről ez nagyon is rendben van, tegnap már el is kezdtem. Vettem hozzá szép határidőnaplót, végigolvastam a blog tavalyi írásait, és kategóriánként helyes kis listákat készítettem. Összeírva az apróságokat,  mindig meglepődöm, hogy végül mennyi mindent csináltam. Januárban ilyenkor már lázasan készültem én is a szalagavatóra, és a minősítésre, miközben vártam a tanfelügyeleti értékelésemet. Közben írásbeli felvételiztettem, majd februárban részt vettem a kockásinges pedagógus tüntetésen, sírtam a Saul Oscar-díján, és a Pakold el!- egy személyes mozgalmamat hajtottam végre. Márciusban több okom is volt az idegességre: a férjem munkahelyet váltott, a bank minden pénzünket átutalta a társasháznak, a Vízművek pedig közel négy milliós számlát küldött egy ember figyelmetlen és hanyag munkavégzése miatt. A férjemnek közben kiválóan bevált a régi-új munkahely, a Vízművekkel pedig közel fél éves kötélhúzásunk után július közepén lezáródtak a jóváírások. Még márciusban eltörölték a minősítésemet, amelyre már a 13. időpontom volt kijelölve, így 2013 óta ez lett az első, olyan szabad szünetem, amelyet nem árnyékolt be a portfólió szó. Áprilisban a férjem egy heves betegségen esett át, bankot váltottunk, Pöttyösön életmentő műtétet kellett végrehajtani, beszélgettem Háy Jánossal, részt vettem életem első sztrájkján, kínlódtunk sokat a tablóval, majd kaptam csodálatos szerenádot, és hímzett szülői abroszt, és elballagtunk négy, rengeteg sírással teli kemény év után. Bár ekkor még úgy láttam, hogy soha többé nem szeretnék osztályfőnök lenni, most már annál inkább. Végiggondoltam minden hibámat, és jobban szeretném csinálni. Remélem, adódik rá még lehetőség. Májusban az érettségi kötötte le minden gondolatomat, ez folytatódott júniusban is, majd mindenki sikeresen befejezte a tanulmányait, és egy csodás bankett keretében elbúcsúztunk egymástól. Szó szerint, mert van, akit azóta sem láttam. Lett végre légkondi is a hálóban, az időjárás szeszélye miatt azonban nyár helyett csak ősszel kellett használni, akkor viszont egész szeptemberben. A hónap végén életem első irodalmi táborán is túl estem, amiből annyira elegem lett, hogy a saját, szakmai táboromra már nem is mentem el. Júliusban kiment a bokám, becsípődött a derekam, és leváltották a közös képviseletünket. Tulajdonképpen itt kezdődött a vízórás  kálváriánk, mert azt meg cserélni kellett volna, de nem volt kinek. Újabb fél éves tortúra következett, sok-sok sírással, de decemberben ez is lezárult. A hónapban meghalt Esterházy, akinek halálával ismét elsirattam apát, és volt ponthúzás is, ahol egy szülő rettenetesen megbántott, és elfordította tőlem a gyerekét – fájt és fáj még mindig. Augusztusban pihentünk pár napot a férjemmel, aki pontosan látta, hogy ha most nem visz el levegőváltozásra, akkor bekattanok – ekkor akartam a blogot ismét bezárni. Szeptemberben pedig kezdődött minden elölről, immár osztály nélkül, lippi pedig cukorbeteg lett. De az előző poszt erről a négy hónapról szól. Ami kimaradt belőle, hogy lett mamám révén csodás sütőnk, felfedeztük a Piros Lábas-Fesztivált, voltunk Mátraszentimrén pár napot telelni és mesés volt, láttam a La la Land-ot, és az elmúlt év utolsó és az új első napja is pont ugyanolyan nyugisan telt, mint amire mindig is vágytam. Ma pedig nagyon jólesett még egy kicsit itthon lenni, bár már dolgoztam, végiggondoltam az elkövetkezendő hónapokat, összeírtam, hogy kivel mennyi órám van még, és mit tudok elvégezni. Most úgy látom, hogy minden rendben lesz szakmai téren. Az egészségemre pedig nagyon kell ügyelnem, ezt most a fő csapásirány ebben az évben.  Épp ezért most úgy döntöttem, hogy nem is írom le, miket tervezek, hanem majd csak utólag, hogy büszkén mondhassam, ezt sikerült elvégeznem. 2017, szeretni akarlak, légy jó hozzám!

mindenki

…. az esőn siránkozik, de őszintén szólva, én nagyon örülök neki. Kellett már ez a kis észhez térés az elmúlt hetek forrósága után, ami igénybe vette a tűrőképességet, és semmi értelmeset nem lehetett csinálni – egyedül az átvészelésére fókuszát az ember. Így viszont kicsit mindenki magába száll, és még a tea is előkerül nálam ma, úgy érzem. A tegnapi puccs juttatta eszembe apa isztambuli útját, amire János bátyjával ment. A mai napig nem értem, hogyan tudta akkor rávenni magát egy két hetes buszos útra, hiszen a faluból sem szeretett kimenni, idegesítette minden utazás, autózás. A piros szőnyeg még mindig ott van a szülői ház falán, más emlék nem maradt belőle. Talán még annyi, hogy szinte semmit sem aludt, mert egyrészt a müzzeinek éneke, másrészt bátyám rettentő horkolása folyton felriasztotta. Pedig ő aztán tudott aludni! Ja, és sosem ismerte el.

isten szántóföldje

„Mindannyian Isten szántóföldje vagyunk.” – mondta az indiai származású katolikus pap, apa halálának második évfordulóján, emlékmisénken. Hálás vagyok érte, hogy az ő jóvoltából apa is gyakorolni tudta végre vallását egy maroknyi közösségben, egy apró borsodi faluban. S bár az atya még töri a magyart, beszédének üzenete világos volt: szeretet, béke és elfogadás.
Remélem, azon a szántóföldön előbb-utóbb csak szárba szökkenek az általa is elvetett szeretet-béke-elfogadás apró magvai.

tegnap

A tegnapi nap után már tudom, hogy nekem ebben az életben nem önmagam megvalósítása, hanem a szolgálat a célom. Mindig, amikor már egy kicsit jól érezném magam, jön a sors/Isten/karma (akármi) a bunkósbotjával, és jól fejbe ver, hogy emlékeztessen arra, mi is az én igazi feladatom.

Néhány példa, hogy ez mindig is így volt. Mikor már nagyapám nagyon beteg volt, és hetek óta jártunk be a szikszói kórházba, (én csak hétvégén) rettentő állapotban voltam lelkileg. Főleg, mivel előtte másfél évvel (sem) vesztettük el mamit. De, egy csodálatos szeptemberi kedd délután elhatároztam, hogy gyönyörűen süt a nap, így sétálok egyet, megpróbálom jobban érezni magam. Húsz percen belül hívott anya, hogy meghalt nagyapám.

Mikor berendeztük végre az életünket a Síp utcában, és elengedtem magam egy kicsit, összeomlott körülöttem minden.

2013-ban végre emelt érettségiztethettem, s bár voltak figyelmeztető jelek, nevezetesen hogy anya kórházba került, de nem gondoltam én semmire, hogy mi készül. Vasárnap még jókedvűen búcsúztunk el apával, egy hétre valót megfőzve neki előre, nyugodt szívvel jöttem vissza érettségiztetni, hiszen tudtam, hogy anya csütörtökön már otthon lesz, azt a három napot kell apának kibírnia egyedül. Már készültem lélekben arra, hogy az érettségi végeztével végigsétálok a fél városon, a napfényben, fagyizok, és másnap megyek is haza anyáékhoz segíteni.

Furcsállottam, hogy lippi már délben sms-t küldött, hogy jön értem délután, de gondoltam, akkor majd legfeljebb együtt fagyizunk. Nem így lett persze. Ahogy kiléptem délután háromnegyed ötkor az ajtón, közölte, hogy apa meghalt. Bumm megint.

Minden egyes elhatározott életmódváltásomnál, sorsfordulatra készülésnél történt valami tragédia az életemben, vagy a kisebbeknél egyszerűen beteg lettem, hogy megint csúsztatni kelljen azt. A hétvégén végre ismét eldöntöttem, hogyan tovább, nem akarok sodródni, van célom, erre persze már tegnap bekövetkezett a katasztrófa.

Most már tudomásul veszem, hogy nekem egyetlen pillanatra sem szabad lazítanom, nem szabad nyaralást, utazást terveznem, mert úgyis le kell mondanom, hiába van már kifizetve.

Én tényleg őszinte tisztelettel tekintek azokra az emberekre, akiknek vannak terveik, akik mernek elutazni hetekre, akik ki merik kapcsolni a telefont éjszakára. Én sajnos állandó készenlétben élek, forgatókönyvek, „a”, „b” és „c” tervek forognak a fejemben, nem kapcsolhatok ki, fogalmam sincs arról, mit jelent lazítani és igazán pihenni.

Sokszor fáj a szívem és magamtól nem tudok elaludni. Vagy ha sikerül, akkor rövid időn belül csuromvizesen, rémálomszerű kábulatban riadok föl.

Világéletemben görcsös, szorongó ember voltam, állandó társam a stressz, de most már tudom, hogy miért. Csak figyelmeztetni akar a sors, hogy eltértem kiszabott életcélomtól, a szolgálattól. Csak a félelemhez, a szorongáshoz van jogom.

grand

Egyre rosszabb az álmatlanság, illetve az össze-vissza alvás-dolog, és egyre rosszabb a kedvem, ahogy egyre fáradtabb vagyok, úgy leszek egyre ingerültebb, egyre könnyebben jövök ki a sodromból, pedig minden pillanatban egy zen buddhista szerzetes nyugalmára vágyom. Minden fáraszt, mindenről úgy érzem, csak az energiáimat szívja le, és nem pótlódik helyette semmi. Remélem, hamar véget ér ez az időszak, mert nekem a legrosszabb magamat elviselni.

Múlt vasárnap eljutottunk az újjáépített Kossuth térre, nekem nem nyerte el a tetszésemet, nagyon hiányoznak a fák, és borzasztó nézni, hogy a maradék kis növendéket pedig kiöntötték betonnal…minden beton lett egyébként,  József Attila-szobor versidézete pedig hibás, kimaradt egy vessző. Tudom, nagyon negatív vagyok….így ezt abba is hagyom.

Hétfő este utoljára voltam gyógytornán, sikerült úgy meghúznom az izületeimet, miközben még ömlött is be a hideg levegő, hogy kedden már alig bírtam kimászni az ágyból. Ekkor még arra tippeltem, hogy egyszerű izomláz, de szerda reggelre egyértelmű lett, hogy ez ennél sokkal súlyosabb, tipegni bírtam csak, ha leültem, akkor felállni nem bírtam…így hazajöttem és gyors segítségként Voltaren-t vettem be, amitől tíz perc múlva már aludtam, ezek után öt körül már fel tudtam állni, estére pedig ki is egyenesedtem. Közben persze megtudtam, hogy minden rossz, amit én óravázlatként, reflexióként csináltam, de csak abban erősített meg, miután padlóra küldött  kb. két óráig, hogy egy percet sem vagyok hajlandó tovább ezzel foglalkozni és így, ahogyan vannak most, feltöltöm. Egyébként sincs rá több időm, jövő héten intenzív hét, aztán vizsgák, majd jönnek az erdélyiek, zenei gála, tavaszi szünet, Civitas-verseny, érettségi felkészítés, majd már az érettségiknél, a javításoknál és az osztálykirándulásoknál vagyunk. Uszkve másfél hónapra napra be vagyok táblázva.

Ma egyébként végre eljutottam a Maggie’s-be, csodaszép holmik vannak, kis osztályommal pedig megnéztük moziban az új Wes Anderson-filmet, ami megint csak bűbájos mese, csodaszépen fényképezve, kiváló zenével, és nagyszerű színészekkel. Szerintem nekik nem tetszett, de voltak annyira bájosak, jól neveltek, hogy erre nem tértek ki.

Ma lenne egyébként apa 68 éves. Csak holnap tudok a sírjára virágot vinni. Átkozott távolság!

kicsik

Ma életemben először együtt tornáztam egy volt tanítványommal. Túléltem, sőt, nagyon kellemesen elbeszélgettünk, de rendkívül zavart, hogy izzadtan, és bénán látott, melegítőben….

….ezek a flessek a legrosszabbak. Mikor elhangzik valami, amiről eszembe jut, bevillan, és kényszerítenem kell magam, hogy ne gondoljak rá, mert épp óra van, meg viselkedni kell….aztán felhangzik valami a rádióban, és zokogásban török ki a konyha közepén, és átkozom azt a napot…

…. a másik meg, ez a nekiszaladni a világnak-érzés, ha kisüt a nap. Hogy mindent rendbe kellene tenni, kitakarítani, selejtezni, ültetni, festeni, parkettázni, mindent, amit csak lehet, de gyorsan.

nem normális egyik állapot sem, ebben biztos vagyok. Túl nagy az érzelmi ingadozás.

falun

Már csak másfél óra van hátra a karácsonyból, és nem mondom, hogy nem örülök neki. 

Az első karácsony apa nélkül, inkább csak a túlélésre, a még épp elviselhetőre játszva. 

Holnaptól végre minden visszatér a majdnem normális kerékvágásba, pár nap pihenés még, és lassan vége ennek az újabb borzalmas évnek is, jöhet a következő, mely feltételezem: nem lesz jobb, csak más, mint az idei. 

Sokáig gondolkodtam azon, hogy miért idegenkedek én ennyire a karácsonytól, és most nem az apa után maradt űrre gondolok, ennél sokkal régebbi az érzés. 

Van benne nyilván valami „kamaszos” lázadás a komformizmus ellen, és a kontroll freakségnek sem tesz túl jót az, ha nem én döntök, de igazából ezek is csak felszínes magyarázatok. 

Az igazság az, hogy akinek olyan tökéletes gyerekkora volt, mint nekem falun nagyszülőkkel és szerető szülőkkel, annak mindig hiányérzete van, bármennyire is szép karácsonyai lesznek. 

Falun az ember összhangban van a természettel. Mindennek megvan a maga ritmusa, ideje, nem lehet sem késleltetni, sem siettetni – el kell fogadni azt, hogy nem te diktálsz. 

Maximális alkalmazkodást vár el a természet, és cserébe megad mindent. 

Így novembertől az időt is arra, hogy a családdal legyél. 

Nálunk a karácsony mindig elkezdődött már december elején, s tartott egészen vízkeresztig. 

Jelképesen mindent tisztára sikáltak, ablakot pucoltak, aranyeső gallyat vágtak a vázába, hogy karácsonyra kinyíljék, fokhagymás-kacsazsíros kenyeret sütöttek a sparhelten, és elkezdték a sütemények készítését. 

Disznót vágtak, szalonnát füstöltek, diót törtek, pálinkát főztek – épp, hogy elkészültek vele karácsonyig, amikor megpihentek, élvezték munkájuk gyümölcsét.

Jöttek a rokonok, szilveszterkor együtt főztek, majd vízkeresztkor ünnepélyesen leöltöztették a fát, ismét kitakarítottak, s lassan eljött a vetőmag vásárlásának az ideje is, s kezdődött elölről. 

Félreértés ne essék, nem szeretnék valami hamis nosztalgiával áltatni senkit sem, tisztában vagyok ennek az életformának is a korlátoltságával, hogy túllépett rajta az idő….csak hiányzik.

Hiányzik ez a fajta rendszer, amelyben megvolt a helye mindennek, melyben eligazodtam, megtanultam a világ folyását. 

Hiányoznak ezek a régi vágású emberek is, akiknek a fekete nem fehér, és az adott szó még fontos volt.

Lassan elhányom magam a szürke minden árnyalatától. 

Nem kellenek az átmenetek sem, egyszerűséget akarok, egy szavas válaszokat, igeneket vagy nemeket, a csupa talán és esetleg helyett. 

Falun régen mindez megvolt, és karácsonykor, előtt, után még egyértelműbb volt a létezés. 

De már falun sem érvényes a temetőről nem lopunk szabály, a szegénység felülír mindent, s ami eddig elképzelhetetlen volt, most kétszer is megtörtént: apa sírjáról (és az összes környékbeli sírról is) ellopták a karácsonyi csokrokból a gyertyákat. 

Utolért a szegénység mint a bánat, és szürkeséggel mocskolta be a részvéttelen világot. 

És a mi szürke világunkra ez is jellemző, hogy még ezt is meg lehet érteni, nem lehet hibáztatni. 

Én nem ilyen világot akartam.

első karácsony

Mindig ilyen karácsonyfára vágytam. 

Egyébként pedig minden egyes lenti sétámnál hihetetlen örömet okoznak a lakások ablakaiban felgyulladó adventi izzók, égősorok, és egyáltalán: mindenféle apró díszítés, mellyel az ember felveszi a harcot a sötétség, a kilátástalanság ellen. Én tényleg mindennek tudok örülni: a mikulásvirágnak, néhány apró ezüst-arany-törtfehér gömbnek, a hazahurcolt sok toboznak, ahogy át-és átpakolászom őket, a Lidl-s vödrös narancsnak, amely eszméletlenül finom és lédús, s pillanatok alatt szegfűszeges illatosítót lehet belőle készíteni, a minden napos iskolai adventi ablaknyitogatásnak..tényleg mindennek. 

De, emberek közé nem vágyom. Néha elábrándozom, hogy milyen jó lenne elmenni egy-egy vásárba, hidegtől kipirult arccal forralt bort inni, kolbászt enni, és nevetve végigrohanni a kézműves termékek során, és boldogan hazajönni, meggyújtani a harmadik gyertyát az adventi koszorún…de, nem érzek elég erőt magamban hozzá, mert minden pillanatban ott motoszkál a bizonyosság, hogy apa nincs többé, és életünk első olyan karácsonya lesz, amelyet nélküle kell eltöltenünk, és ezt még nem tudom, hogyan fogjuk kibírni.