Ha ez egy normál húsvét lenne, nagyjából egy órával ezelőtt értünk volna vissza a mamáktól. Kajákkal felpakolva, és csak azon bosszankodnánk, hogy „úristen, hová fogjuk ezt a rengeteg cuccot tenni?”, mert megenni nem bírnánk. Aztán jönne a szerda, én bevinném a sütik nagy részét a 103-as lakóinak, akik mindig fél perc alatt képesek eltüntetni olyan édességhegyeket, hogy mindig tisztelettel adózom nekik, holott nálunk mindig, mindenki épp fogyózik. Szeretem őket, és nagyon hiányoznak. Ma elsétáltam a sulihoz is, csináltam néhány fotót – mintha az atomvillanás utáni második napon, egyedüli túlélőként dokumentáltam volna a világot. Utálom, hogy olyan, mintha egy akciófilmben élnénk, főszereplőnek lenni pedig még ótvarabb. Mert ugye ahhoz kétség sem fér, hogy mindenkinek most a saját, egyéni akciófilmjében kell alakítania, és saját traumáival kell nap mint nap, újra és újra szembenéznie, csak épp nincs hová menekülni. A saját elménk foglya lettünk. Biztosan mindannyian meg fogunk zakkanni, nagyon súlyos mentális következményei lesznek ennek. Két embertípust nem féltek. Az egyik a hívők, a másik pedig a saját házzal, óriási kerttel rendelkezőt. Egyik sem vagyok. Még erkély sincs. Közben rettegek az érettségitől. Mint ahogy mindentől, ami a lakáson kívül van. Ma gyümölcssalátát és csináltam, filmet néztem, virágot szépítettem – de semmi sem köt le. Mióta itthon vagyunk, em olvastam semmit, nem lett hobbim, nem kezdtem el jógázni – egyszerűen képtelen vagyok bármire. Nem bírok megnézni semmilyen beszélgetést, színházi előadást – csak futnék neki a világnak. Nem sütöttem kenyeret sem. Ha ennek vége lesz egyszer, soha többé nem szeretném a kovász szót még leírni sem látni.
Ha ez egy normál húsvét lenne, most épp mamám sós-sajtos tallérját tolnám valami jó film előtt ülve, és örülnék, hogy holnap még tavaszi szünet, és lesz időm rendszerezni a sulis dolgaimat, átnézni az imádott naptárjaimat, (mindet kidobtam, nem bírtam nézni a fél évre előre kihúzott programokat, sírógörcsöt kaptam folyton) és holnap csinálnék egy jó kis sonkás-sajtos-medvehagymás tésztát. És pakolnám össze a 103-asnak persze a sütik egy részét – mint azt már írtam.
De ez nem normális idő, és nem tudom, hogy valaha lesz-e mg olyan, mint tavaly is volt. Istenem.
Kategória: anya
univerzum
Az Univerzum már megint készülődik, hogy keresztülhúzza mindazt, amit elterveztem. Ráadásul a legrohadtabb módon, a legjobban szeretett mamám betegségének hírével. Holnapig még van remény, holnapig még lehet könyörögni Istenhez.
Sosem tudtam magam meggyőzni arról, hogy valójában nem létezik. Csak bizakodom, mint Pascal a nádszállal.
Egyébként jó nap, két régi kedves ismerőssel kávéztam.
Hideg lett, nagyon fúj a szél, reggel még a hódara is szakadt.
Imádkozom.
elmúlt napok
Kreatív kézműves ajándék készítése a kollégáknak gallyakból és lapos kavicsokból IKEA- képkeretbe, belvárosi iskolakerülő séta a Palotanegyed málló pompájában, a világon egyedülálló Jézus családfáját bemutató „Jessze fája” faragott-festett oltár a gyöngyöspatai Kisboldogasszony templomban, mamutnézés a Mátra múzeumban, kollegiális finom ebéd a gyöngyösi Malomban, ballagás, majd vacsora újra ott a családdal, sok-sok selfie, majd este tízkor már Hídvégen, cseresznye-, kakukkfű-, és levendulaszedés, most pedig pici pihenés – holnap reggelig vége a rohanásnak.
szinesztézia
Túl a szerenádon, (nagyon megható volt) túl a ballagáson (nagyon hosszú volt) – most épp pihenek. Kertészkedünk, családdal vagyunk, fényekben, színekben, illatokban gyönyörködünk – színtiszta, vegytiszta szinesztézia az életünk.
Felidézem csöndben magamban Baudelaire Kapcsolatok című versét: „egymásba csendül a szín és a hang s az illat”
Még az sem tudja elvenni a kedvem, hogy óránként nézegetem azt, hogy látható-e már hová vagyok beosztva emelt szintű kérdezői és vizsgaelnöki érettségiztetésre.
Ajándék ez a négy nap.
„k”
Milyen cuki már, mikor anya a tiltott „k” betűs zöldségeket sorolván, az egyiknél így védekezik: „Dehát a krumpli az nem is „k” betűs, mert burgonya!”
Egyem meg.