Olyan fáradt vagyok délutánra, mintha nem is két hét leállás után, hanem a tanév végi hajtásban lennék. Lenyomom az órát, fél óráig tart, amíg kikászálódom az ágyból, tanítás után pedig mint egy zombi, csak nézek ki a fejemből…
Hideg is van, lassan kihunynak az ünnepi fények is, leszedik a díszeket mindenhonnét – egyre hétköznapibb arcát mutatja a város. Kicsit olyan, mint egy nagy részegség utáni józanodás, egy szerelem elmúlása után visszatérés a valósághoz.
Átláthatóbb lesz a létezés.
Már a tavaszi divatot nézegetem a különböző rendelős oldalakon. Úgy tűnik, idén mindent elborítanak majd a virágok, pasztellszínekben. Meseszép, nőies idők jönnek, miközben a férfias formák lesznek uralkodóak. Végre nem fognak rám furán nézni, mikor inget kérek, nem fognak kioktatni, hogy a nőknél azt blúznak hívjuk.
Sokkot kaptam a francia karikaturisták kivégzése miatt. Épp ezt érzem.
