Mintha megállt volna az idő, és minden nap újrakezdődik ugyanaz a tegnapi nap.
Mintha mindenki eltűnt volna, és egyedül lennék a világon.
Borzasztóan ijesztő és kétségbeejtő mindkettő.
Negyedik hete járunk a téli szünet vége óta, és ez lesz a harmadik hétvége, amit benn töltök, majd folytatódik a hétfővel, a szülői értekezlettel.
Én ettől teljesen széthullok, hogy sosincs hétvégénk, nem tudok pihenni, minden szürke, fásult és unalmas.
Nagyon hálás vagyok azért, hogy péntek délután van és itthon pihenhetek, miközben szakad kinn az eső.
Hálás vagyok, mert nem kell végre holnap dolgozni mennem, épp elég volt az elmúlt két szombat, plusz a végigjavított vasárnapok.
Gyakorlatilag három hete élek ebben a taposómalomban, és mostanra épp eléggé elfáradtam – mintha sosem lett volna téli szünet.
A karácsony és a szilveszter már gigatávolságban, és messze még a tavasz is.
Farsangolni kellene. Hiányoznak a fények, a színek, a harsányság. Ez a szürke mindent visz, a maga ezerféle árnyalatával.
Messzire vezetne ez a konyhai filozófia, így abba is hagyom.
Most csak élvezem, hogy ez végre egy unalmas, nyugodt, esős péntek délután, miközben olvasok és lazítok.
Olvasom Gárdos Péter Hajnali láz című könyvét, és hirtelen megakad a szemem a szón: koperta.
Nagyapám halála óta nem hallottam, ő használta mindig…
Délután öt van, de akár éjjel is kettő lehetne – egész nap mocsár-feeling, ködbe-párába vesző időtlenség-dagonya.
Krúdy igazán jól érezné magát: köd-lovagok a kedély láthatárán.
Az előbb, amikor Lujzinak kaját adtam, hirtelen megállt a kezemben az alutasakos….ugyanis Coelho volt ráírva.
Az ellenség már a konyhában, sőt a hűtőben van.
(A coelho portugálul nyulat jelent, most már tudom.)
Fél hat van, egy órája ébredtem fel, és az istennek sem tudtam visszaaludni. Nekiállok hát javítani. A nyitott ablaknál ülök, és kintről olyan madárfütty-koncert szűrődik be, mint a már tavaszi, enyhe reggeleken.
De, könyörgöm: január 18. van.
Még nem szedtük le a karácsonyfát – talán ma. A férjem az elmúlt hétvégét Manchesterben töltötte, kedvenc csapata meccsén vett részt, én dolgoztam.
Most sincs ez másképp. Benn a suliban, felvételiztetünk. Ha véget ér, akkor pedig vár a 152 db dolgozat javítása.
Kimondhatatlanul fáradt vagyok.
Az előző volt a 2000. bejegyzés. Az nagyon sok.
Sosem szimpatizáltam az össze-vissza léttel, maximum rövid ideig bírom a rendetlenséget, az össze-vissza pakolgatott, egymás hegyére-hátára dobált napokkal racionális elmém nem tud mit kezdeni, épp így a szombati péntekekkel, az egyébként téli szüneti napok ledolgoztatásával sem.
Gazdasági értelmét sem látom, hatékonyság nincs benne, a péntek utáni péntek az Idétlen időkig című filmet juttatja az eszembe, egyedüli okként a büntető célzatot tudom benne felfedezni, és épp ezért gyűlölöm.
Mindegyik szülőt meg tudom érteni, aki a szülői igazolások terhére megengedi gyermekének az otthon maradást az ilyen teljesen értelmetlen napokon.
A gyerekek öt napra vannak „programozva”, a hatodikon meg kell pihenniük.
Végignéztem a Terápia II. évadát, mind a harmincöt részt, és most azt érzem, hogy teljesen a földig gyalultak le. Vagy a földbe gyalultak be?
Huh.
Olyan fáradt vagyok délutánra, mintha nem is két hét leállás után, hanem a tanév végi hajtásban lennék. Lenyomom az órát, fél óráig tart, amíg kikászálódom az ágyból, tanítás után pedig mint egy zombi, csak nézek ki a fejemből…
Hideg is van, lassan kihunynak az ünnepi fények is, leszedik a díszeket mindenhonnét – egyre hétköznapibb arcát mutatja a város. Kicsit olyan, mint egy nagy részegség utáni józanodás, egy szerelem elmúlása után visszatérés a valósághoz.
Átláthatóbb lesz a létezés.
Már a tavaszi divatot nézegetem a különböző rendelős oldalakon. Úgy tűnik, idén mindent elborítanak majd a virágok, pasztellszínekben. Meseszép, nőies idők jönnek, miközben a férfias formák lesznek uralkodóak. Végre nem fognak rám furán nézni, mikor inget kérek, nem fognak kioktatni, hogy a nőknél azt blúznak hívjuk.
Sokkot kaptam a francia karikaturisták kivégzése miatt. Épp ezt érzem.
