Megnéztem tegnap végre A nagy szépség című filmet. Szerintem csodálatos, ilyen egy igazi művészfilm, mely valóban a rendező látomását közvetíti felénk. Olyan volt, mint egy hosszúra nyúlt videoklip, képeslap, amely Róma minden arcát, mint egy nőét bemutatta – s mindezt egy férfi nézőpontjából. Ráadásul egy bennfenteséből, mivel a film nyitójelenetében „kivégzik” az igazi japán turistát, akitől várható lenne némi tárgyilagosság, halálával azonban mindent elural a szubjektivitás.
Tobzódunk is az extremitásokban, pillanatonként ér minket újabb vizuális inger, de rövid időn belül az is világossá válik, hogy csak egyetlen célja van: elfedni az ürességet, a magányt, a csalódottságot, amely a római társaság öncélú hedonizmusából, sehová sem vezető dekadenciájából adódik. Ebben a filmben semmi sem egész, minden csak töredékben van jelen, a rendező csak jelzésszerűen felvillant dolgokat, de nem ismerünk meg semmi mást belőle, csak a villanást, nincs mélysége, még a hatást sem várja meg, amit esetleg kiváltana.
Ezért tér vissza állandó lejtmotívumként Flaubert mondása: „Megpróbáltam könyvet írni a semmiről.”
Ugyanez a cél mozgatja Sorrentinot, és ő sikerrel is jár. Amit könyvben nem lehet megírni, azt a film játszi könnyedséggel adja vissza – itt él, lélegzik a felszínesség.
Akinek van egy kis esze, az kilép ebből a világból, és keresni kezd valami sokkal valódibbat, igazabbat, mint ez.
Szép film ennek ellenére. Vagy épp ezért.
