„De senki se jut túla másikon, s rázárul a világ.
Mindig a létre lesve, tükrözését
látjuk csak rajta, a lényünk takarta
Szabadságnak. Vagy hogy ránk néz nyugodtan,
keresztülnéz rajtunk egy néma állat.
És ez a Végzet: szemben állni, mindig
csak így, és soha másként, egyre szemben.”
Rilke sorai jártak végig a fejemben, miközben olvastam Jonathan Franzen Szabadság című kötetét.
Egészen biztos vagyok abban, hogy sosem olvastam még ennyire zavarba ejtően jó könyvet.
Abban is, hogy még sosem olvastam olyan könyvet, amelynek minden sora igaz. Még az is, ami éppen az ellenkezője annak, mint ami az előző oldalon volt igaz.
Mintha minden pillanatban más és más rész kerülne nagyító alá, s azzal, hogy fény vetül rá, mintha rögtön is igazzá válna, hitelesítené magát.
Az átlag szürke helyett a tényeknek, motivációknak hirtelen kontúrja lesz, s ez az élesség fájdalmasan pont oda szúr, ahová kell, ahol a legjobban fáj – de nem metszi ki azt, mint jó sebészkés, hanem csak megforgatja benne, hogy a felerősödő fájdalom által értelmet nyerjen a létezés.
Nincs még egy könyv, amelynek ennyire hálás lettem volna a 635. oldal alján azért, hogy nem hagyott nyitott kérdést, hanem elvarrta a szálakat.
Nincs még egy, amelynek annyira örültem volna, mint ennek, hogy nem úgy ért véget, mint véget kellett volna érnie – mert csak így érhetett véget, így lett teljes, így állt össze az addig csak darabjaiban létező kirakós.
Nem volt banális, nem volt brutális ez a vég. Hétköznapi és gyönyörű volt. Emberi volt. Nem vette el a hitet, a reményt, megmaradt hitelesnek a regény egészéhez.
Végre egy regény, amelyet nem akarok megfejteni, a világ elé tárni az én értelmezésemet, mert tudom, hogy mindenki más értelmezése épp annyira tökéletesen igaz lenne rá.
Számomra jelen pillanatban ez a világ legjobb, legszebb nagy regénye, amelynek egyetlen szereplőjét sem szeretem, mert mindannyian mi vagyunk, és borzalmas látni, hogy milyenek is vagyunk nagyító alá helyezve.
Visszataszító és felemelő egyben ahogyan küzdünk a szabadságért, amelyet viszont csak akkor kaphatunk meg, ha mások kárára akarjuk azt.
Történtek hibák.
S végül aztán a nehezen megszerzettel ne tudjunk élni, és a pokolba kívánjuk még azt is, mikor először fogant meg bennünk a vágy, hogy szabadok legyünk.
Szünet, pihenés, vakáció, elvont filozófiai fogalom, jog,magány?
Mert ugyan mit is jelent manapság az a szó, hogy szabadság?
Az én válaszom (az egyik lehetséges) ott van Rilke soraiban.