Rainer Maria Rilke: A nyolcadik elégia
Tárt szemmel szemlélik az állatok
a Nyitottat. Csupán a mi szemünk
fordult visszára, s áll létünk szabad
kijárata körül, mint egy kelepce.
Mi van kívül, nem tudjuk, csak az állat
képéről, hiszen már a csecsemőt
megfordítjuk, hogy váltig csak a formát
lássa – nem a Nyitottat, ami oly mély
az állat arcán. Nem tud a halálról.
Azt csak mi látjuk. De a szabad állat,
az más: mögötte rejlik pusztulása,
s előtte – Isten; s ha vonul, örök-
létben vonul, mint a vizek vonulnak.
De elénk soha, egy napra se tárul
a tiszta Tér, amelyben a virágok
örökké nyílnak. Mindig a világ,
soha nincs anélkül a Sehol:
a tiszta, ellenőrizetlen, mit az ember
beszív, s nem hajszol, csak tud végtelen.
A gyermek néha elmerül belé, de
kirántják. S egy-egy haldokló is az.
Mert holtunkban nem látjuk a halált már,
s túlra nézünk, tán nagy állat-szemekkel.
Szeretők – ha nem leplezné a másik –
a közelében vannak és csodálják…
Rájuk nyílik, szinte véletlenül,
a másik mögül… De senki se jut túl
a másikon, s rázárul a világ.
Mindig a létre lesve, tükrözését
látjuk csak rajta, a lényünk takarta
Szabadságnak. Vagy hogy ránk néz nyugodtan,
keresztülnéz rajtunk egy néma állat.
És ez a Végzet: szemben állni, mindig
csak így, és soha másként, egyre szemben.
Volna csak némi emberi tudat
a nyugodt állatban, mely másfelé
tartva jön szembe – vonulása vissza-
sodorna minket. De számára léte
végtelen, gáttalan, ön-létezése
módján nem töpreng: s mint látása: tiszta.
Hol mi jövőt: a Mindent látja ő ott,
s magát a Mindenben, örök-üdvözülten.
És mégis él az érző-meleg állat
szivében egy nagy bánat súlya-gondja.
Benne is ott lappang az, ami minket
gyakran eláraszt – az emlékezés,
hogy amiért törekszünk, valaha
közelebb volt, meghittebb, s ölelése
végtelen lágyabb. Itt minden külön-lét:
ott lélegzet volt. Az első után
széljárta, hitvány ez az új hazája.
Ó, milyen boldog a parányi lény,
mindig az ölben marad, mely kihordta;
ó, boldog szúnyog, mely belül repes még,
ha nászát üli is; mert minden Öl.
S nézd, csak fél-biztonságú a madár,
mely lénye szerint kintet s bentet ismer,
mintha csak etruszk lélek volna, egy
halotté, kit egy kőűr fogadott be,
de nyugvó teste rajta a födél.
S mily döbbent, kinek repülnie kell,
s ölből eredt! Önmagától riadtan
csapong a légben, ahogyan a csészén
fut végig a repedés. Így cikázik
a denevér az este porcelánján.
S mi, nézők, mindig, mindenütt a minden
felé fordulunk, soha kifelé!
Elönt a sok. Rendezzük. Szétesik.
Újra rendezzük. S mi is szétesünk.
Ki fordított meg így, hogy bármit is
teszünk, olyanok vagyunk, mint aki
épp útra kél? Ahogy az visszanéz
a végső dombról, ahonnét utolszor
föltárul völgye még, s áll, tétovázik:
úgy élünk mi, örökös búcsúzásban.
Fordította Rónay György
