Abból az alkalomból, hogy megnyertük a versenyt, köszönőlevelet írtam a kollégáknak, mert tisztában vagyok azzal, hogy egy eredmény hátterében sosem csak egy szaktanár áll, hanem ez bizony csapatmunka.
Ha nincsenek a matekosok, akik rutint adnak a rengeteg versennyel, amelyre folyton járnak, (magyarból összesen négy versenyre lehet nevezni) ha nincs a könyvtár, amely a hátteret biztosítja az állandó mese-és novellaíró pályázatokkal, közös felolvasásokkal, kézműveskedéssel – akkor lehet, hogy nem érünk el ilyen eredményt.
Érdekes volt a kollégák reagálása. Kivétel nélkül megköszönték az én köszönetemet, és így két dologra jöttem rá.
Az egyik, hogy a tanári pályán az hiányzik a legjobban, hogy valamikor visszacsatolást kapjon az a munkájára, hogy megköszönjék neki a sokszor a szabadidejéből való önfeláldozást, a másik pedig, hogy sokkal jobb nagyvonalúnak lenni, mert nekem semmibe sem kerül, és a másik sokkal jobban érzi magát tőle.
Jobb, mint folyton rágódni a miérteken.
Így, advent idején pedig, mikor csak nő a sötétség karácsonyig, még időszerű is.