Elmondhatatlanul jó érzés, hogy nem kell még a kreatív írás miatt is aggódnom, stresszelnem. Nem kell minden héten valami nagyon jót írnom, és háromhetente is szabad a pénteken, és most erre a szabadságra nagy szükségem van.
Elég nekem feldolgozni, ami történt velünk, kiheverni a fogászati kezeléseket, és megtanulni gondot fordítani magamra is.
Tegnap töltötte be a blog a hetedik évét, és lépett át a nyolcadikba, és én rendes, jó szokásom szerint megint elfelejtkeztem róla – így ez most pótolom. Remélem, még sokáig megmaradunk így, együtt.
A mai nap ismét felvágták a fogamat, ez immár a két és feledik hét, mióta ezzel kínlódok, és a tüszős mandullagyulladással együtt a harmadik, amit végigszenvedtem.
Pontosan az az időszak, amióta elkezdtem az életmódváltást, és mióta szedek mindenféle vitamint, általános immunerősítésre, hajnövesztésre, stb.
Férjem szerint jobb állapotban vagyok, mint tavaly ilyenkor, (milyen lehettem vajon akkor?!) de hiába változtatom meg az életmóddal együtt a gondolkodásomat is, egyelőre csak a betegségek jönnek.
Amit szerinte meg kell tanulnom, az a konfliktuskerülés – és tudja, hogy nekem ez a legnehezebb. Mert én olyan vagyok, mint Zsandark, ha úgy hiszem, hogy igazam van, akkor meg is védem azt.
Csak mindig elfelejtem, hogy már fizikailag nem bírom a sok frontos harcot, és a mostanában divatos harcmodort sem – én nem akarom eltiporni az ellenfelemet, csak meggyőzni. Mivel optimista vagyok, ugyanezt tételem fel másokról is.
S tényleg eláll a lélegzetem, torkomra fagy a szó, mikor kapom a gyalázkodó leveleket, melyben a megsemmisítésemre tesznek utalást – és belebetegszem.
Tegnap például egy nyugdíjas néni kötött belém, és közölte, hogy a profilképem alapján ötven x lehetek, és inkább a nyugdíjjal foglalkozzak, húzzak már a tanításból. Sosem beszéltünk előtte, csak neki nem tetszett, hogy nekem vannak elfogadható részek a portfólióban, így a legkönnyebb, legaljasabb, legprimitívebb támadási felületet választotta – a külsőt, a kinézetet. Hadd fájjon, üssük csak!
Elhiszem, hogy nem vagyok top formában, de azért ötven x-nek nem nézek ki, szerintem…..
Ezeket untam meg, a netes trollkodást minden formájában, a kisember legegyszerűbb kielégülési formáját.
És ugyanezt a valós életben is. A mindenáron győzni akarást, a mindenkinél többet tudást, a hétköznapi agressziót, annak minden formáját.
A magamét is. A pofavágásaimat, a visszaszólást, ha valaki támad – tényleg miért legyek én is olyan, mint ő?
Annyi nemes és jó embert is látok magam körül, akik példaképül szolgálnak nekem. Mint a kollégám, aki mind emberként, mind tanárként, mind nőként etalon a számomra, és aki még most is, hatvan évesen úgy iskoláz le minket mindenben, hogy csak ámulunk!
Csodálatos ember – olyan akarnék lenni, mint ő!
Kiléptem egy kivételével minden oktatással foglalkozó csoportból, mert már féltettem a saját pszichémet.
Olyan durva harcok folynak ott, olyan megnyilvánulások, amelyekkel én semmilyen szinten nem tudok közösséget vállalni.
Sosem gondoltam volna, hogy saját pályatársaim fogják igazolni mindazt, amit a társadalom folyton szajkóz, akik csak felületesen ismernek valamit. Ugyanezt a felületességet, azonnali elutasítást, zsigerből lenyomást éreztem már a csoportokban. Azt, hogy meg sem próbálom megérteni miről beszél a másik, meghallgatni a józan, érzelemmentes érveket, nem is akarok nézőpontot vállalni, mert akkor nekem azon gondolkodni, dolgozni kellene, és netán belátni, hogy van benne igazság!
Nagy kiábrándulás volt ez számomra.
Annyira sablonos, hogy az ember sosem az egyenes, göröngyöktől mentes utat választja magának! Mennyivel egyszerűbb lett volna nem meghízni, nem levágatni a hajam, nem új és új stílusokat kipróbálni, mikor már tizennyolc évesen is tudtam, hogy mi az én utam, mi az én stílusom.
És mennyi pénzt, idegeskedést, kisebbrendűségi komplexust megspóroltam volna…
Most viszont kezdem ismét elölről az építkezést, rakom le az alapokat.
Tegnap a Vígszínházban láthattuk Georg Büchner kétszáz éve halott, mindösszesen huszonhárom évesen írt zseniális darabját, a Danton halálát, premier előtt, Alföldi rendezésében, főszerepekben Stohl Andrással (Danton) és László Zsolttal (Robespierre).A Büchner-darab zseniális, egyetlen pillanatig nem hagyja ellankadni a figyelmet, színpad és nézőtér egybefolyik, mi vagyunk a Konvent és mi vagyunk a nép, mi vagyunk a tömegben egyéniségét vesztett felbőszült, megtévesztett kisember, miközben a színpadon olyan dialógusok folynak, amitől eláll a szavunk, annyira mai, annyira ma is ez történik a politikában.Én nem szeretem Stohl-t, kiráz tőle a hideg, de tegnap lenyűgözve ültem a játékát figyelve, elhittem neki, hogy ő Danton, aki felőrlődik abban, hogy a legjobb barátja, Robespierre ellen kell harcolnia, akit a zseniális László Zsolt alakít.Minden dicsőítés ellenére a darabot nem azoknak ajánlom, akik szórakozni szeretnek járni a színházba, mert ez igazi agyleszívós, dolgozós darab, végre éreztem azt, hogy rengeteg munka van benne, és szerintem az utóbbi évek általam látott előadásai közül messze ez a legkiemelkedőbb. Díszlet sincs nagyon, s ráadásul még közben végig ott lebeg a szemünk előtt a guillotine, és az első felvonás majdnem két órás.Mégis úgy vélem, ez az utóbbi évek legjelentősebb Vígszínház bemutatója.
A második jó tanácsom talán az lehetne magamhoz, hogy ne loholj már az ég szerelmére állandóan, nyelvet lógatva és mindent összehordva, hebrencseskedve – mert egyszerűen nem néz ki jól! Izzadsz, lihegsz, nem szép látvány. Gondolj bele, mennyivel vonzóbb az az ember, aki hűvös nyugalommal kezeli a dolgokat, megrágja és jól meg is emészti, magával megbeszéli a dolgokat annál, aki tűzben égve és izzadva, egyszerre szeretne mindent megoldani.
Neked állandó gyomor-és felsőlégúti problémáid vannak, se kiköpni, se megemészteni nem tudsz dolgokat, marad az elfojtás, és aztán a betegség.
Belegondoltál, hányszor marad el ilyenkor a valódi megértés, a pontos fogalmazás, a kogníció?
Jobb helyette az érzelem, a kapkodás, az idegeskedés?
Adj már időt magadnak, gondold át mit akarsz, ne reagálj azonnal, ne egyél és dolgozz egyszerre, állíts sorrendet, és válaszd külön a dolgokat!
A hétvége az hétvége, más is várat a válaszlevelekkel, neked is kell a regenerálódás, te vagy saját magad munkaeszköze – jutalmazd már egy kicsit magad! Ne akarj egyszerre mindent megoldani, mindenben a legjobb lenni és végül szétaprózni magad!
Valami ilyesmi, értitek.
Próbálom összeszedni magam, de egyelőre csak odáig jutottam a saját magamnak is adandó jó tanácsok ügyében, hogy iratkozz fel! Mindig, minden hírlevélre, ahol felkínálják ezt a lehetőséget, mert sosem tudhatod, melyik milyen lehetőséget rejt magában. Kikukázni még mindig egyszerűbb, egy kattintás, mint lemaradni valamelyikről.
Így értesültem például a kreatív írás tanfolyamról, amelyre felvettek, s májusban egy öt napos intenzív karlsruhei kurzuson vehetek részt teljesen ingyenes, de hozhatnám példaként a színházi előadásokat is, amelyeket szintén ajándékként sodort utamba a hírleveles szél.
Néha már zavar, hogy olvasott vagyok. Zavar, hogy Gerlóczy Check-In-jének a Budapestre megérkezős jeleneténél azért kell a főhősnek (van ilyenje?) lehajolnia terpeszben,hogy érzékelhető váljék az örkényi groteszk azonnal, a dolgok viszonylagossága, a felborult értékrend, hazaérkezéskor.
