Már csak alig két óra, és itt a kedvenc hónapom – az október. Jönnek a még szép meleg napok váltakozva a több napos esővel, a bágyadt napsütés, ahogy megcsillan az ezerszínű leveleken, jön a sütőtökök, a forró csokik, a finom teák, a sálak, és a csodálatos krizantémok ideje!
Pedig csak néhány „szabályt” kellett volna betartania. Nem meghízni, nem levágatni a haját, nem megvenni mindig a hirtelen megtetsző dolgokat,melyek később semmihez sem illenek, hetente háromszor sportolgatni valamit, jó modort tanulni, kellemesnek, kompromisszumkésznek mutatkozni, a családot előtérbe helyezni, nem érzelmi alapon hozni a döntéseket, megtanulni legalább egy idegen nyelvet kiválóan, megtervezni az életutat, anyagi tartalékot képeznie.
Ezek a legegyszerűbbek, de ez sem ment. Megbukott?
Egyszerűen zseniális a nő, igazi stílusikon, a használt és újrahasznosított ruhák királynője.
Bár, ilyen lennék én is ötven-x évesen! Csodálom.
Szokom a csöndet, fülelek valami zajra, reménykedem, hogy legyen végre egy kis nesz. Nem voltam egyedül már régen, évek óta férj, kutya, macska ….most meg senki, semmi. Férj kutyával mamámnál, (mennek holnap kontrollra) macska meg anyósnál, én meg vissza, egyedül, vonaton – holnap szülői értekezlet, bizonytalan lett volna, hogy visszaérek-e avagy sem. Jöttem hát, társam Szécsi Noémi Nyughatatlanok-ja, s egyben álcám, menedékem is, mikor antiszoc lényem előtör. Erőt veszek magamon, hogy ne húzódjak vissza, keressem a társaságukat, de nem megy mindig, s a vonatozás sosem volt kedvencem. Mondhatni utálom ezt is, a buszozást is, egyedül az autózást bírom hosszabb távon, de azt is nehezen. Talán mert utazni nem szeretek. Nem is, inkább az utazásig tartó utat rühellem, félek az ismeretlentől, és semmi kedvem azon stresszelni, hogy mit hagyott itthon, van-e ott tiszta törülköző, tudok-e majd aludni…és így tovább.
Nem szeretem mostanában a mást, a szokatlant – idegesít. Meg mindig rájövök, hogy itthon a legjobb.
Legtöbbször máshol pocsék a kaja, drága, koszos a wc, és a várva várt program is unalmas, köze sincs ahhoz, amit vártam, elképzeltem.
Kevés a lelkesedés most bennem, ami így, a hagyatéki tárgyalás után, érthető is. Képtelen vagyok felfogni, mi köze van az államnak az apám és én örökségéhez, miért szól bele és vág meg súlyos pénzekre bárki is?!
Még jó, hogy a haláladót már eltörölték, így is a rosszul leszek, ha rá gondolok.
S miközben sorolja, nézni a mérhetetlen gazdagságot, ami körülveszi….festmények, porcelánok, bőrgarnitúrák, rokokó és barokk bútorok…ehhh.
Előttem még az autó és az utánfutó átíratása, majd eladása – ebben maradtunk végül anyával, jobb, könnyebb lesz neki így – szerencsére a téesz a földek bérbevételével tíz évre előre megoldotta a gondom.
Mit kezdtem volna még azokkal is?
Azt sem tudom, hogy hol keressem őket.
Jelentkeztem kreatív írás tanfolyamra, (tanároknak ingyenes lenne) lippi pedig már lefoglalt egy brüsszeli városnézést karácsonyi vásárral december 14-ére. Reggel megyünk, este jövünk.
Röhej, hogy kettőnknek annyi az útiköltség, mint haza mamámhoz a benzin.
Már megint hosszú haj fétisem van, elhatároztam, hogy júniusig nem vágatom le – megint ilyen akarok lenni.
Hiányzik a régi fa, amit tavaly kivágtak a 103-as elől…mikor tanítani kezdtem, még növendék volt csupán. Mintha aranyból lett volna, mikor rásütött a nap.
Azt érzem, hogy egy „zs”-kategóriás zombie filmben vagyok szereplő, és folyton harapdálni akarnak, és már nem tudom, meddig bírom elhárítani a támadásukat – és közben sehol egy zombievadász …
Vajon mennyire ismert már akkor az a kolléga, akitől évekkel ezelőtt halvány rózsaszín porceláncsészét kaptam ajándékba, azzal az indoklással, hogy bár kívülről nem így tűnik, de valójában mégis ilyen vagyok?
S bennem miért csak most tudatosul ez?
