Ami eddig tetszett a Darvasi-könyvben, az most épp annyira idegesít. Beleuntam az öncélú művészieskedésbe, az agyoncsiszolt mondatokba, a rengeteg perverzió állandó jelenlétébe, és a káromkodásokba. Mindazonáltal a könyv zseniális, igazi író a szerző, nála jobban kevesen értik az írás művészetét – de, úgy jártam, mint két éve a Virágzabálókkal, ezt is abbahagyom most.
Az is idegesít, hogy a száznyolcvanadik oldalnál járva sem tudom, hogy kik a könnymutatványosok, és miért jelennek meg időnként. Talán ők a halál hírnökei, de nem vagyok benne biztos.(„Kutyánk a halál, okos és hűséges lény. Jár a nyomunkban, őrzi az udvarunkat. S ha üt az óra, a mellünkre fekszik és lenyalja az arcunkról az öröm és a bánat maskaráját. Kinyalja pillantásunkból az összes könnyet, csak hogy az örökkévalóság költözhessen a szemgödrünkbe.”(Darvasi László) )
Halál. Ma egy hónapja halt meg apa, és még mindig nem tudom elhinni, hogy nincs többé. Minden ébredéskor arra gondolok, hogy ez csak egy rossz álom volt, és mindjárt összefutunk a konyhában, vagy az udvaron.
A következő másodpercben már tudom persze, hogy nem. Kegyetlen érzés egyébként megszüntetni egy ember számláját, lemondani a telefon előfizetését, törölni őt a közösségi oldalakról….nem kívánom senkinek.