Hónap: 2013. július

azonosul

„Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk.” 

Prof. Dr. Bagdy Emőke

41.

Tegnap lett volna szüleim negyvenegyedik házassági évfordulója….mivel sosem ünnepelték igazán, én egészen mostanáig úgy tudtam, hogy ma azaz huszonharmadikán, anya névnapján van, s nem huszonkettedikén…Meg kellett volna ünnepelni legalább a tavalyit, a negyvenediket. 

Durva ez. Nagyszüleim házasságuk ötvenedik évfordulóját is megérték, sőt nem is tudom, talán ötvennégyet is. Szüleim negyvenet. 

Mi, lippivel augusztus kilencedikén ünnepeljük az ötödiket. Vajon nekünk mennyi jut? 

rend és rendetlenség

Nagyon szeretném elolvasni Polcz Alaine: Rend és rendetlenség című könyvét, de egyelőre csak a Karácsonyi utazásig jutottam. Ebben találtam, így vagyok én is vele: „Szabadulni, szabadulni a tárgyaktól, egyre sürgetőbben érzem. Fölém nőnek, nyomnak, unalmasak, értelmetlenek. Folytonos miértként néznek rám, és gondozást igényelnek. A tárgyak olyanok, mint a kutyák és a macskák, törődni kell velük. Egy macskát sem lehet csak úgy tartani a házban, hogy nem törődsz vele. Az összepiszkolódott, összedobált tárgyak nyugtalanná tesznek. A túl sok ruhától pedig egyszerűen félelem és életundor fog el.” 

A piszoktól, kosztól, a rendetlenségtől mindig undorodtam, de ez a tárgyaktól való szabadulási kényszer az utóbbi években jelentkezett csupán. De, persze muszáj kordában tartanom, nem dobálhatok ki mindent. Bár, a  költözéseknél azért elgondolkodtam. Mi mindentől váltam meg, s még így is mennyi felesleges dolgot cipelek magammal, hordom a múltat, a régi képeslapokat, fotókat, holott az emberek, akiktől kaptam, akik rajta vannak, már rég kikoptak az életemből. Emlék. Az emlékkel mindig együtt jár valami édes-bús fájdalom. De, miért „szenvednék”?  Kinek, miért? 

Én már nem őrzöm a papíralapú emlékeket. 

De, rosszul vagyok a „majd jó lesz még valamire”-féle gyűjtögetéstől is. Majd csak belefogyok/belehízok, egyszer még divatos lesz, jó lesz a rokonoknak, alkatrészt tudok belőle kinyerni, és így tovább…. nem, nem lesz jó, sosem fogod hordani, megeszi a  moly a szekrényben, szétrohad a garázsban, s végül majd zsákokba kerül, és a halálod után másnak lesz vele dolga. S így neki még fájdalmasabb az elválás, mert a tárgyakban benne vagy te is, hiszen érintetted, dolgoztál vele, viselted, tőled kapta karácsonyra, névnapra, s ha kidobod, olyan mintha a személyisége egy darabját semmisítenéd meg…De, még is meg kell tenni. Nem lehet örökké a múltban élni, letűnt korokban, melyeknek emlékeit őrizgetjük, mert a tárgyak hazudnak. Elhitetik, hogy velük teljes a személyiség, de nem bennük élsz tovább, hanem az emberekben, akik gondolnak rád. 

perspektíva?

Valamikor a rendszerváltás után nem sokkal leszoktak a tanárok arról, hogy „Mit csináltam, merre jártam a nyáron?”- jellegű dolgozatot írassanak a diákokkal. Ekkora vált világossá, hogy a tanár és  diákjainak nyarai közé véglegesen szakadék ékelődött, melynek oka a szülők és a tanár eltérő jövedelmi helyzete és társadalmi státusza volt. 

Holott addig tényleg irigyelt helyzetben voltak a tanárok. Minden korombeli emlékszik a hatalmas pedagógusnapi virágcsokrokra, és a valóban két hónapig tartó nyári szünetre. A magam részéről mindig némi irigységgel tekintettem a tanárgyerekekre, akikkel minden szünetben otthon volt a mamájuk, míg az enyém reggel fél nyolctól dolgozott minden nap, s mire hazaért, már fáradt volt. Talán ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy milyen jó lenne így élni: kiszámítható, biztonságos módon, hiszen a rendszer maga adott volt, ritmusa volt, csak be kellett lépni, elfogadni a szabályokat – működött magától is.

De, mire odakerültem, minden megváltozott persze. A tanári pályának már nem volt presztizse, (pedig mikor felvételiztem, a jogra kevesebb ponttal lehetett bekerülni, mint magyar szakra) pénzt végképp nem lehetett keresni, (emlékszem első fizetésem huszonnégy ezer forint volt, míg az albérletem húszezer) – maradtak a szünetek, mint felmutatható, érdemi dolgok. 

Azonban anyagiak hiányában ezek is csak a kilátástalanság érzését erősítették. Kezdő tanárként sok helyen csak június 15-ig szóltak a munkaszerződések, a nyárra fizetést nem kapott a „gyakornok”, illetve maga a szerződéssel rendelkező tanár is csupán az alapilletményét, mely jóval alacsonyabb, mint az év közbeni. 

Sokan dolgoztak az ismerősök közül nyaranként, ekkor keresték meg a kieső részt, azonban minden „kihalásos” módszerrel működött, ha működött, és nem csődölt be rögtön az első évben a tábor például. 

Mára ezek is megszűntek már, kevesen maradtak ezen a piacon is. 

A napok mostanában gyötrelmesen lassan telnek, nyögvenyelősen múlnak, öröm és biztonság nélkül. Kegyetlen, gyilkos minden nyár, és egyre utálatosabb, ha gyerekkorom nyaraival vetem össze őket. Vagy épp az egyetemi évekével. 

Jó lenne most dolgozni, nem itthon magamat rágva töprengeni, okokat keresni önigazolásul. Mert miközben végtelennek tűnik a nyár, tudom, hogy el fog múlni ez is, mint minden, s ha a végén előveszem magam, hogy mit tudok felmutatni eredményként, csak a semmit fogja markolni a kezem. Ha megíratnák velem azt a dolgozatot a fentebbi címmel, üres lapot adnék be, s egyest kapnék.

Tudom, mert mindig így van. Ezt is gyűlölöm.