Most, hogy itthon vagyok, a falutévével szórakoztatom magam. Figyelemmel kísérem a gólyapár és kicsinyei sorsát, a közfoglalkoztatottak által művelt konyhakert fejlődését, és az imént végignéztem az évzárót.
Szürreális élmény volt látnom egykori tanáraimat, iskolámat, és szembesülni azzal, hogy milyen pici is valójában az a tornaterem, ahol nyolc éven keresztül minden nap sportoltam valamit.
Furcsa volt, hogy az egész nyolc évfolyamon mindössze kilenc kitűnő volt, és nézve értettem meg azt, hogy mekkora mázlim volt a szüleimmel, nagyszüleimmel, hogy ebből a sokszorosan hátrányos helyzetű kis borsodi faluból – az ő támogatásukkal, áldozatukkal – eljuthattam oda, ahol most vagyok.
Mert nekik mindig fontos volt az, hogy nekem a legjobb legyen.
Megszakad a szívem.