Negyedik nap. Békás-szoros, Gyilkos-tó, Csíksomlyó. Ez volt a leggyilkosabb napunk, a legfárasztóbb, ekkor utaztunk a legtöbbet. Mert nem úgy van az, ahogyan a naiv kis budapesti városlakó elképzeli, hogy a száz kilométert majd megtesszük kb. másfél óra alatt! Nem, a száz kilométer hegynek felfelé, szerpentineken minimum három óra, és akkor még jó időt mentünk. Így viszont a távoli helyszínek még távolabb kerültek egymástól…s ezen felismerésünk csak akkor nem volt csalódás, mikor átfutott előttünk egy koromfekete kis medvebocs! Nem ecsetelem, hogy ehhez mekkora szerencse kell, még akkor is, ha állítólag túlszaporodtak a Hargitán.
Megtettük becsülettel a túrát gyalogosan ismét 32 fokban hegynek fel, át a Békás-szoroson, végig a szerpentinen, de keveset adott. Inkább csak egyetlen momentum: az út kellős közepén álló szikla, melyen egy önálló kis erdő dacolt mindennel – ő megható volt.
A Gyilkos-tó is csalódás volt számomra, többet vártam, igaz nem is olvastam utána, hogy mire kellene számítanom. Csíksomlyót pedig a gyerekek nem élvezték, így sok örömöt mi sem találhattunk benne, rohantak tovább, miután bejárták…egyszer talán még vissza kellene menni ide, nélkülük.
Akkor már mindenki ezerrel készült a búcsúra, ma pedig már el is kezdődött.
Este visszatérve nekünk ismét szabad program volt, így a városban sétálgattunk, fagyiztunk, és megegyeztünk, hogy másnap reggel igazi kávéházi reggelit költünk el, ugyanis reggel hatkor már nyitva vannak, a pici iskolás gyerekek náluk veszik meg a friss kiflit, tejet – ez irigylésre méltó, hiszen beleszületnek az igazi polgári, kávéházi miliőbe.
Sétánk során tűnt fel az is, hogy mennyire törekszik mindenki a jól öltözöttségre, a város tele kiskosztümöket, blézereket árusító boltokkal.
Reggel tehát várt a kávéház igazi kávéval, (Erdélyben a kávékultúrát a babkávé jelenti, amelyet nagyon sok vízzel, sokszor isznak, mivel gyenge) finom sütikkel, és indultunk is taplózni, utána pedig fazekaskodni, mindkettőt Korondon. Végtelenül kedvesek voltak velünk mindkét helyen, igazán sokat tanultunk ezen kihalófélben lévő szakmákról.
Este már Torockón voltunk a Gyopár Vendégház és Panzióban, melyet ismét teljes szívvel ajánlok mindenkinek, a tulajok csodálatosok, a hely egyszerűen gyönyörű, három sziklafallal körülvett völgyben van, viszont arra fel kell készülni, hogy semmiféle mobil-vagy adatjel nem jut át ezeken a sziklákon, így internetezni végképp nem lehet, de még sms-t sem küldeni nagyon.
Tényleg úgy kell odamenni, hogy mindennel számolni kell – ha baj van, csak magára számíthat az ember, és a legközelebbi falu messze, ha azonnal kell a segítség.
Ebből tanultam, soha többé nem viszek osztályt olyan helyre, ahol nincs térerő….
Másnap reggel még körbejártuk Torockó műemlék faluját, megnéztük a helyi Népművészeti Múzeumot, és elindultunk haza. Este fél nyolcra meg is érkeztünk.
Két napig tartott amíg szegény, sokkot kapott szervezetem végre megértette, hogy nem kell vigyázzban állnia, izmaim érezhetnek izomlázat, nem lesz rájuk másnap szükség – de mind a mai napig nagyon fáj mindenem.
Összegzésképpen azt mondhatom el, hogy Erdély varázslatos, gyönyörű, mindenképpen látni kell egyszer, de én nem tudnék ott élni. A települések között nincs közlekedés, ha nincs autód, leélheted úgy az életet, hogy egyszer sem hagyod el, bicikli sincs, nincs munka, és minden olyan, mint a magyar falvakban, amelyek a túlélésért küzdenek.
Ellenben van rengeteg félbehagyott panzió, ház, és egy olyan időn és téren kívüliség, amely biztos, hogy megérinti az embert.
Nem véletlenül lett Babits is Fogarason a bergsoni filozófia híve.