Az elmúlt hetek igen zajosra, pörgősre sikeredtek, de így van ez minden tanév vége felé. Először az április eleji havat és fagyot váltotta fel a hirtelen berobbant kánikula, (most már tényleg feleslegesek a szekrényben lapuló tavaszi kabátok, mert olyan, hogy tavasz már nem létezik, télikabát és fürdőruha között váltogatunk) két nap alatt virágba borult minden, majd ugyanannyi alatt el is virágzott, majd ebben az őrületes évszakváltásban kellett az iskolai Néptáncgálára koncentrálnunk, ahol kis osztályom tordaskeddi váska táncot járt. Aki nem tudná, a váska az egy bot, amelyet lánccal látnak el, és a nagyon óvatosan kell használni. Ezzel el is érkeztünk a ballagáshoz és az érettségikhez, valamint az osztálykiránduláshoz, Erdélyben.
Nagyon féltem tőle, ugyanis csak egyszer voltam ott, akkor is összesen két óra erejéig, és megdöbbentő volt a rengeteg kéregető gyerek, a patakban mosó asszonyok látványa, és a kosz mindenhol. Most pedig hat napra mentem, úgy, hogy minden felelősség az én vállamon nyugodott.
Vasárnap indultunk, és aznap este már Kolozsvárott sétálgattunk, útközben megállva Csucsán, az Ady-emlékháznál, és a Goga-mauzóleumnál. Mivel kifogtuk az ortodox húsvét időszakát, (nekem eszembe sem jutott, hogy ez még csak most van) szinte minden zárva volt, viszont élvezhettünk ortodox misét kivetítőn, hosszú órákon keresztül.
Már útközben is furcsa, szürreális benyomásaink voltak arról, hogy milyen hatalmas házakat terveznek errefelé az emberek, mintha a gazdasági válság meg sem érintette volna ezt a vidéket, s vele ellentétben mennyire nem törődnek azzal, hogy be is fejezzék: vakolatlanok a falak, mállik a homlokzat, és minden, mintha egy letűnt korból maradt volna ott. Ez a kettősség végig megmaradt, később buszsofőrünk és vendéglátónk mesélt erről rengeteget, hogy csupán a látszat számít, az, hogy ki tud nagyobb, impozánsabb házat építtetni, amelyben szinte nem is lakik, mert nem tudja kifűteni.
Legjobb példái ennek a lentebb látható Bánffyhunyadon fotózott cigánypaloták, és a Kolozsváron épülő rengeteg ortodox templom. Közöttük sétálgatva folyton olyan érzésünk volt, mintha a 12 majom című film díszletei lennének; valami titokzatos katasztrófa miatt félbemaradtak.
Az első éjszaka a Bethlen Kata Diakóniai Központban ért minket, ahol az ünnep miatt teljesen egyedül voltunk, ezt a szállást egyébként tudom mindenkinek ajánlani. Tiszta, tágas, rendezett, szépen felújított, a város méregdrága zöldövezetében van, ráadásul fillérekbe kerül, és nagyon bőséges az étel – igen jól és kényelmesen éreztük itt magunkat, s eszünkbe sem jutott, hogy mi vár ránk másnap este!
Reggeli után továbbindultunk, s ahogy a sínekre hajtottunk, ahol épp majdnem belénk jött egy vonat, azt is megtanultuk, hogy Erdélyben a buszoknak elsőbbsége van, s a vonatnak kell megállnia. Nekem kisebbfajta sokkot okozott ez, de a sofőr csak nevetett rajtunk.
Úticélunk aznap a tordai sóbánya és a Tordai-hasadék volt. A sóbánya egyszerűen fantasztikus élmény, szavakkal nem lehet leírni azt, ami ott látható, több száz méterrel a föld alatt egy csodavilág: bányatóval, óriáskerékkel, tízemeletnyi lifttel – nekem ez volt az egyik legnagyobb élmény az utazás során.
A Tordai-hasadék szinte semmit sem adott, a rekordmelegben (32 fok volt, emberemlékezet óta nem volt Erdélyben ilyen hőség május elején!) kilométereket túrázni felfelé inkább volt bosszantó, semmint öröm. Főleg akkor, amikor kiderült, hogy a másfél órás séta után még csak épp elértük a hasadék bejáratát, s onnan még másfél óra oda és másfél óra vissza lett volna az átkelés. Nekünk erre sajnos nem volt időnk, mert vártak minket a fogadó családok Székelyudvarhelyen, így visszafordultunk. Megérkezve a gyerekeket hamar elkapkodták a vendéglátó szülők, s mi egyedül maradtunk, megkaptuk a szállásunkat – egy öregotthon harmadik emeletén, egy pár négyzetméteres manzárdszobában….és elfelejtettek szólni, hogy biztonsági okokból a vizet lezárják este tízkor, így zuhanyozni sem tudtunk az egész napos utazás után…
Vendéglátónk elvitt még minket egy víztározóhoz, amelyet a kis erdélyi falvak elárasztása céljából hoztak létre, s visszafelé a Dagi nevezetű kisvendéglőben ettünk helyi ételeket, például csorbát. Végig igyekeztünk egyébként helyi étkeket enni, így például a felejthetetlen miccset, puliszkát, és az eredeti székelykáposztát is.
Másnap reggel átköltöztünk egy panzióba, mert nem tudtuk elviselni a pizsamás öregeket, és azt a jellegzetes öregség-szagot, amely a pisi és a gyógyszerek sajátos keveréke – még nem érzem magam érettnek arra, hogy ebben kelljen napokig léteznem.
Kiszabadulva ismét a városból várt ránk a Szent Anna-tó, a másik legszebb élmény. A kristálytiszta, vulkanikus eredetű, a hegytetőn található, teljes egészében körbejárható hegyi tó csodálatos. Olyan színeket láttunk, mint sehol másutt még, a zöldek ezerféle árnyalata egészen elképesztő, valamint az a csönd és nyugalom is, ami itt szállja meg az embert. Sokáig időztünk itt, senki sem hagyta el szívesen a helyet. Természetesen végigjártuk a tőzeglápot is, ahol egészen komoly biológia órát tartottak nekünk, kísérteties élmény látni milyen volt a világunk eredetileg. A törpefenyők látványát sosem felejtem el.
Furcsa egyébként, hogy Erdélyben mindenhol rengeteg kutya van, így a tónál is. Ezek azonban a mieinktől eltérőn teljesen nyugodtak, nagyon barátságosak, és mindenhová követnek. Egyébként is jellemző az, hogy egész idő alatt semmiféle rosszindulattal nem találkoztunk, mindenki segítőkész volt és nyíltszívű, a politika hülyeségeit pedig nem hagytuk, hogy éket verjen közénk. Amint erről akartak beszélni, azonnal másra tereltük a szót, vagy épp azt mondtuk, hogy ebben a kérdésben nem vagyunk kompetensek.
Nagy az olcsóság is, a mi árainkhoz képest tényleg fillérekbe kerül minden. Gyönyörű dolgokat sikerült vennem: fonott kosarat és káposztafőző edényeket, különböző pálinkákat és lekvárokat, eceteket, gyöngyből készült ékszereket és olyan sálat, amit két éve kerestem már.
Visszatérve a tótól, várt minket a táncház, és eljött a negyedik nap, és vele a Békás-szoros, a Gyilkos-tó, és a Csíksomlyói-templom ideje is.