Hónap: 2013. március

A szamurájokról

„A szamurájokról szinte mindenki hallott már, lehet őket szeretni vagy nem szeretni, egy dolog azonban vitathatatlan. Mesterei voltak a harcnak, de ezen kívül képezték magukat a művészetekben, versírásban, zenében és sok más olyan dologban is, aminek semmi köze nem volt a hadviseléshez. Kezdetben paraszt, tehát alacsony származású katona is lehetett szamuráj, később azonban ez a tisztség öröklődött, és nemesi kiváltságokkal, így földbirtokkal és vagyonnal is járt. Legendás, művészi eljárással készült kardjuk, nem csak az életük szimbóluma de ezen kettős élet jelképe is volt számukra. Gondolok ezalatt az kemény életvitelre és mondjuk a művészetre való hajlamra, mert ez valóban furcsa ugyebár. Amikor a modernizáció és az új automata és egyéb fegyverek elérték Japánt, a szamurájok létjogosultsága megszűnni látszott, hisz minek oda kard, ahol puska is lehet. Egy életen át tartó képzés, hitvallás, erény, bölcsesség, bátorság- szembenézni a halállal méltó módon, vagyis legyőzni a legősibb félelmeinket, egyszerre minden amit egy ilyen élet képviselt, értelmét kezdte veszíteni, az addig eszményként vagy példának tartott „népesség” számára. Harchoz nem értő emberek jöttek, géppuskával sok golyóval, ami nem más volt, mint az akkori fejlődés útja, a tömegcikk vagy ki tudja, mi lenne rá a megfelelő szó, ha egyáltalán létezik rá. A szamurájok első számú becsületszabálya a szolgálat volt, szolgálni mint tudjuk, nemes dolog, így volt ez régen, és így van ez most is. Szolgálni lehet egy eszmét, egy országot, családot, vagy bármit amiben hisz az ember. Sokan elveszítették az egyik legfontosabb szolgálatot, a saját magunkét. Akkor amikor egy ország vagy egy nemzet, mélyponton van, az összes igazi értékeit hajlamos a szamurájok sorsára adni. Eladja, vagy ellöki egy távoli világba, a modernizáció vagyis a fejlődés a legfontosabb ugyebár. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ismerek jelen kori szamurájokat, letűnt idők templomos lovagjait, mesterembereket, művészeket, szakmájuk és életművük büszke és képzett tanítóit. Sokan közülük jóval idősebbek, mint jómagam, sokan közülük, már egy másik földön adják át a tudásukat, mert jobb világot szeretnének maguknak és szeretteiknek. Amikor esik az eső, vagy vihar tombol, jusson eszünkbe az, hogy senki sem fogja megtenni azt helyettünk, amit gyávaságból sosem mertünk. Mert a szolgálat, a becsület, és az, hogy tudásunk legjavát adjuk akkor is, ha ezer karom tép, ez egy értékes ember vagy nemzet igazi ereje. Tudnunk kell, hogy ezek a szamurájok köztünk élnek, tudásuk megmenthet minket, rajtunk áll, hogy használjuk vagy elhasználjuk hamis, és értéktelen utánzatokat bálványozva és követve. Úgy mint egykor régen, ők készen állnak, ha hátat fordítunk nekik, saját magunkkal kell majd elszámolnunk, és úgy vélem, bánni fogjuk, hogy egyszer az életben, nem mertünk bátran kiállni valamiért vagy valakiért, amiben hittünk vagy akit szerettünk. Ez volt, a kis történelemóra, és még valami végezetül. A szamurájok, nem voltak szomorúak. Vidáman éltek, mert tudták, hogy a holnap talán sosem jön el. Talán ezért van az, hogy a „Japán” naplementénél, nincs szebb a világon.”

Sergio Santos

a szürke minden árnyalata

Nincs jó kedvem. Bár, tudom, hogy a Húsvét nem a jókedvről kell, hogy szóljon, azért ez is beleférhet(ne). 

De, most nem vagyok ráhangolódva az elmélyülésre, a megbocsátásra, a kegyelemre. 

Elfáradtam ebben a végtelen hosszú télben, a hónapokig tartó szürkeségben, a várakozásban, melyben minden sejtem sikítva követelte már a napfényt, a meleget, a megújulást – és az istennek sem jött. 

Mikor már végkimerülésben biztattam magamat, hogy már csak ezt a kicsi időt kell kibírni, és pihenhetünk, akkor mindig újrakezdődött, és egyre messzebb tolódott az új kezdet, és mindent elfedett, beborított a hó. 

Mint valami elfojtás, állandó kibeszéletlenség. Távolságtartás a vágyak és a valóság között. 

Következményeként az ablakok még mindig koszosak, a madaraknak már a sokadik csomag kaját vesszük, a muskátlik benn szomorkodnak a munkahelyemen, az otthoni kert bevetetlen, minden a hó és sár rabságában nyomorog, vegetál. Közben elrohant egy böjt, melyben nem bírtam magam rávenni, hogy csináljam, mert mindenem a meleg ételt, a levest, a dús táplálékot kívánta, s nem a salátákat. Elhagyott minket egy március 15-e, s teljesen kimaradt a tavasz. November óta hordom a téli dzsekit, a sapka-sál-kesztyű kombó már szinte második bőrömmé vált, s ugyanígy a közöny, a csömör, az undor, a kilátástalanság, mely a gyors változások közepette ért el engem. 

Sokszor tartottam ott, hogy csak hagyjanak békén, hadd kuckózzak be, s vesszek el a szoba mélyén, melegében, a frissen felhúzott ágynemű tiszta illatában, az állatok kedvességében, férjem védelmében. 

Talán ezért voltam idén többször olyan beteg, hogy hang nem jött ki a torkomon. Talán mindezt nem tudtam elmondani, megfogalmazni, s a változatlanságot sugallta az időjárás is. 

Vártam a tavaszi szünetet. Vártam, hogy ki lehessen menni, futni a levegőre, beleszagolni a friss, virágillatú tájba, rácsodálkozni a színekre, hagyni, hogy a nap megcirógassa az arcom, csak egy padon ülni, és nézni az embereket, „csak lenni”, boldogan, örülve a pillanatnak, hogy tavasz van, megint tavasz van, hogy élünk, örülünk, most is megúsztuk, s vár még ránk a jövő, van még remény. 

Mert minden tavasz egyben a remény hírnöke is, a legszebb ajándék, a szerelem kezdete, mikor még bármi lehet, még nem látjuk a másikat egy az egyben, de amit igen, az elbűvölő és részegítő, és csak igent lehet rá mondani. 

Ebből úgy tűnik, egy hétig megint nem lesz semmi. Már szakad az eső órák óta, így lesz ez napokig, közben eltelik a szünet, ülve benn a szobában, kifelé bámulva, de minek, mert kinn sem mozog senki, olvassunk, nem  akaródzik, nézzünk filmet, nem bírok koncentrálni rá, nézzük meg mi van az ismerősökkel a facebook-on…jé, mással sem történik semmi…

Ez lesz. Nincs jó kedvem. Belefáradtam ebbe a szürkeségbe. 

egzotikus fűszerek

Megismerkedésünk első évében egy akkor már nem annyira új gasztroblogból választottunk spárgareceptet, mely egészen különlegesnek tűnt a belerakott cseresznyével. Mindenben a recept szerint haladtunk, így az eredmény különleges is lett. Különlegesen rossz. Olyannyira, hogy az első kanál levest visszaköptük a tálba, majd utána azonnal ki is öntöttük. 

Aztán megnéztem a szerző többi receptjét is, és még nekem is feltűnt, hogy túl sok az összetevő, a fűszer, és úgy általában a mennyiségek sem stimmelnek. 

Azóta a hölgy hihetetlenül befutott kishazánkban. Nincs olyan gasztroprogram, melynek nem ő lenne a háziasszonya, nélküle nincs étteremnyitás, s most már tévéműsora is van. 

Nagy bajom nincs vele, csak már hihetetlenül unom nézni. 

Szent Lajos király hídja

A Szent Lajos király hídja egy olyan film volt számomra, melyen elsírtam magam. Felzaklatott, pont a kellő pillanatban talált el, lenyűgőzött a Thornton Wilder-i kristálytiszta fogalmazás, a gyönyörű, csengő mondatok, a szavak erejében rejlő varázslat. A végén tényleg sírtam a halál értelmetlenségén, a szavakkal szembeni tett brutális kegyetlenségén, s nem tudtam nem elvonatkoztatni attól, hogy így vagyunk ezzel mi emberek: csak beszélünk szépről, jóról, igazságról, mindig tudjuk mi a helyes, de mikor cselekedni kell, hogy a szavainkat igazoljuk, azonnal meghazudtoljuk a szép elveket. 

Elgondolkodtatott arról is, hogy mennyire egyszerű valójában mindaz, amit olyan bonyolulttá teszünk, s időnként bizony nézőpontot kell váltani, mert előfordulhat, hogy valaki egyetlen szavával megváltoztatja az addig helyesnek hitt utat. Nézése közben meggyőződtem arról, hogy a világban van valami olyan erő, amely egyensúlyra törekszik, s hogy a felszín alatt sokkal mélyebben kapcsolódunk be mások életébe, mint amiről tudomásunk van. Mikor ezt megértenénk, s tudásunkat elmélyítenénk, mert úgy érezzük, egy bizonyos fokú tudás, bölcsesség birtokába jutottunk, már nem kell átjutni a túlsó partra Szent Lajos király hídján, s értelme lesz a mélybe hullásnak, hiszen legmagasabban vagyunk életünknek, s onnét csak lefelé vezethet már az út. 

” A történet a 18. századi Peruban játszódik: öt utazó alatt leszakad egy, még az inkák által megépített függőhíd. Az emberek a szakadékba zuhannak, a balesetet nem élik túl. Egy Juníper nevű tudós szerzetes megkísérli összerakni az áldozatok élettörténetét, kutatva bennük az isteni gondviselés okait—elvégre a hídnak védőszentje is volt, Franciaországi Szent Lajos király személyében. Amikor azonban Juníper elkészül könyvével, azinkvizíció a gondolkodó barátot eretneknek bélyegzi, és könyvével együtt elégeti. Filozófiai szempontból a regény a végzetesség problémáját vizsgálja: miért is történnek szerencsétlenségek olyan emberekkel akik nem érdemlik meg, akik tulajdonképpen ártatlanok.

A különben rövid könyv sikere abban rejlik, hogy itt is, mint legtöbb munkájában, Wilder egyetemes témát dolgoz fel: ilyen és hasonló tragédia az idők kezdete óta bárkivel megtörténhet, tehát ebben az értelemben a mindennapi ember egyetemes lénnyé emelkedik. 1928-ban a mű az író számára meghozta a Pulitzer-díjat. A történetet háromszor is filmre vitték — 1929, 1944 és 2004-ben —, különösebb siker nélkül, valószínűleg az inkább könyvbe való filozófiai mondanivalója miatt.”

első online bevásárlás

Mikor még a Belvárosban éltem, teljesen egyedül, állandó problémám volt a bevásárlással, ugyanis a közelben nem volt sem szupermarket, és akkor még nem voltak „banyatankok” sem, mindent kézi erővel, és többszöri fordulással tudtam csak megoldani. Bevallom, sokszor inkább nem ettem, mert nem volt kedvem cipekedni, így a hűtő fagyasztó részét sem tudtam telepakolni  végszükségek esetére. 

A változás akkor következett be, mikor papám nyugdíjas lett, és időnként rá tudtam venni, hogy jöjjön Pestre – ilyenkor „nagybevásároltunk”, ami úgy nézett ki, hogy a gurulós bőröndöket megpakoltuk ásványvízzel, dobozos tejjel, kézben és hátizsákban pedig hazacipeltük a többit. 

Ha akkor indította volna a Tescó házhozszállítási lehetőséget, az egekbe emeltem volna, ugyanis megkíméltük volna magunkat a fentebbi tortúrától. Most is nagyon örültem persze, mikor először hallottam róla, azonnal előregisztráltam is, és most –  hogy csütörtökön elindult a rendszer – az első lehetőségnél ki is próbáltuk. 

Mivel nincs húsz kilométeres körzetben Tescó, így a 899 Ft-os kiszállítási költség nekünk megéri, mivel a benzinköltség több lenne, arról nem is beszélve, ha elmegyek egy áruházba, akkor veszek sok mást is, mert akciós, mert megtetszik, és így tovább – többet költök, mint így. 

Arról nem is beszélve, hogy mennyire jól jött most ez a lehetőség, ágyhoz kötötten. 

Ezek az én tapasztalataim: 

1. telefonon jelzik, hogy körülbelül mikor érkeznek a megadott időponton belül.

 2. lakásajtóig hozzák a cuccot, minden külön ládákban van, nem egy nagyba pakolnak mindent. 

3. minden összetartozó tétel külön is be van csomagolva tescós szatyorba.

4. mielőtt fizetnél (kártyával) átnézetik veled, hogy megvan-e minden, és olyan állapotban, ahogy lennie kell

 5. mivel volt helyettesítő termékem, megkérdezték, hogy elfogadom-e azt, vagy vigyék vissza. (279 ft-os kristálycukrot rendeltem, de az nem volt, csak 257ft-os)

 6. kedvesek voltak, udvariasak 

7. kérés nélkül hoztak kuponfüzetet a hozzátartozó pontokkal együtt, és jóvá is írták a kártyás pontokat.

8. az autó hűtött, felül szellőzővel, amiben szállítanak, így nyáron sem fog megromlani semmi.

9. 899 ft a házhozszállítás rendelési súlytól függetlenül.Egyedüli negatívumként a salátát tudom felhozni, az egy picit összenyomódott, de nem vészes. Nekem nagyon bejött, örülök neki, hogy végre megvalósult, és biztosan rendszeres vásárlójuk leszek. 

Gondoljatok bele, mekkora könnyebbség ez egy több gyermekes családnak, ahol eddig a papa cipelte a raklapnyi tejet, ásványvizet például! 

nincs több titok

Tegnap visszamentem kontrollra, ahol helyettesítő doktornő fogadott, a mi volt tanítványunk. Nagyon örültem neki, de egyben furcsa is volt előtte levetkőzni, hogy meghallgassa a tüdőmet. Olyan érzésem volt, mintha lelepleződött volna egy titok. Hosszú éveken keresztül én álltam a katedrán, és ő nézett fel rám, most viszont felcserélődtek a szerepek. Bár tudom, hogy minél tovább tanítok, annál gyakrabban és annál több helyen fordulnak majd elő a fentebbi esetek, azért még szoknom kell.

Ehhez tartozik, hogy azért nem megyünk az egy kilométeres körzetben lévő három strand egyikébe sem, mert biztos vagyok benne, hogy összefutok tanitvánnyal.

Nekem ez olyan, mint Karinthy Cirkusz cimű novellájában, mikor a kissrác előtt fellebben a függöny, bekerül az előadásba, és nincs több titok.

zöldborsó

Az utolsó csomag, mamám által a fagyasztóba eltett, zöldborsót épp most csináltam meg levesnek. 

Olyan íze lett, mint régen, mikor nagyimmal szedtük a május végi-június közepi első borsótermést, és még szinte alig volt borsó benne. Szinte csak a héja, a gyengesége volt az egyetlen értéke. No meg persze a nap, amely a héj alá fúrta be magát, és így gazdagította az ízét. 

Nagyon finom lett, igazi gyógyszer.