Addig halogattam a készülést a szülői bálra, amig tegnap délután egyszer csak itt volt, s én indulás előtt negyedórával kétségbeesetten üvöltöztem, hogy „úristen, mit vegyek fel?”, az őrületbe kergetve ezzel férjemet, aki kifejtette,hogy egy csepp előrelátás sincs bennem, nem tudok különbséget tenni lényeges és lényegtelen dolgok között, képtelen vagyok fontossági sorrendet felállitani, súlyozni, és soha sem tartom be a saját fogadalmaimat -értve ezt most például az előző nap végiggondolt és kikészitett ruhákra például.
„Mert nem igaz, hogy indulás előtt öt perccel kell rádöbbenni arra, hogy nincs harisnyád, a felvenni szándékozott cipő a dobozában lapul valahol a szekrény mélyén, és ki kell hozzá dobálni a fél ruhatáradat, nem igaz, hogy nem lehet előre kiválasztani a bizsukat, hogy már az ajtóból visszafordulva jössz arra rá, hogy még a hajadat is be kell sütni, és a körmöd sincs kilakkozva!” …..és igy tovább.
Szó mi szó, megkaptam rendesen. Plusz megigérte, (vagy megfenyegetett?) hogy ma mindenféle listákat fogok kapni, csak győzzem olvasni!
Kiváncsian várom őket.
Ma reggel viszont belefutottam ebbe, melyet annyira magaménak érzek, és annyira passzol a fentebbiekhez, hogy kihagyhatatlan. „Én listát irok a listáimról is. Különben fogalmam sincs, hogy kezelném őket.”