Miután szombat reggel az ágyban végighallgattam Henderson Dávid youtube-on fellelhető összes számát, majd a kapcsolódó linkeket is, férjem elindította nekem a South Park keresztény rockról szóló epizódját, csak hogy tudjam, mihez tartsam magam.
Öt perc elég volt belőle, kijózanodtam, és aznap már nem akartam tovább keresztyén rockot hallgatni.
Van, hogy napokig nem látom a fényt. Mikor reggel dolgozni megyek, még sötét, késő délután pedig már sötét van. Csak a termek ablakán kitekintve, egy-egy dolgozatírás fél percnyi időszakában konstatálom, hogy nappal van, világos van, a dolgok rendben haladnak.
Csak ezzel a szürkeséggel nehéz mit kezdeni. Nehezen tudom elkerülni, hogy párhuzamot ne vonjak az időjárás és az életünk között. Fojtó, sűrű a levegő, szmog van a fejekben s a lelkekben egyaránt, ami lehúz, s csak várjuk, hogy végre ki-és felsüssön a nap.
„Várom, hogy egy angyal érkezzen …”
Megpillantva a földön fekvő denevért, körülvettük, nézegettük.
– Ó, milyen aprócska! – mondtam én.
– Ó, milyen sárga! – mondta a mama.
– Ó, milyen ronda…. – mondta a kissrác.
Hiába, a gyerekek még őszinték.
A denevér valóban bűnronda volt, csak azért mondtunk mást, mint amit gondoltunk, nehogy a kissrác megijedjen.
Azt hiszem, hogy az érett, komoly felnőtté váláshoz vezető fontos lépcsőfok az ügyfélkapu-regisztráció. Én megléptem, és még időpontot is foglaltam neten, hogy az önkormányzatnál véglegesítsem! Decemberben már fogom tudni, hogy milyen orvosi ellátásban részesültem, mikről kell tudnom, hogy az elmúlt években hány műtétem volt vajon …
Még a héten történt, hogy miután ezer s még egy üzenetet írtam férjemnek g-talkon, s egyre sem válaszolt, bedühödtem és írtam neki egy „cifrát”. Erre persze azonnal válaszolt, s a lentebbi fotón látható, hogyan interpretálta. De, megkaptam érte büntetésemet. Hazaérve azonnal kiderült, hogy otthon hagytam (14 év alatt először!) a kulcscsomómat, így előállt a klasszikus filmes jelenet: az ajtó előtt ülök a folyosón, belülről az állatok kaparják az ajtót és magyaráznak nekem, mígnem lippi haza nem ért….
férjem véleménye: „Nos, vagy nagyon szar napja volt marlenkának, vagy a macskával gtalk – olok. Ha az utóbbi, akkor fogalmazhatna cizelláltabban is….”
Kaptam lippitől jácinthagymát, és hozzávaló hajtatásra szolgáló üveget. Mindig szerettem volna ilyet, annak idején az IKEA téli katalógusai tele voltak ilyenekkel. Lelki szemeim előtt már megjelent a jövő vasárnapi adventi asztalon illatozó lila/fehér/rózsaszín virág, mikor elolvasva az információkat, rádöbbentem, hogy talán tíz hét múlva számíthatok arra, hogy egyáltalán kiderüljön: lesz-e belőle növény vagy sem. Auch.
Mai esemény az is, hogy meghirdették az utolsó lakást is a régi házból, a szomszéd lány hozta meg ezt a lépést, s ezzel szerintem már egyetlen állandó lakó sem maradt, gazdag külföldieknek adják ki teljesen.
Szomorú.
Ja, és tegnaptól Henderson Dávid (David Joel Henderson) fan vagyok én is.
Elkezdtem nézni a Terápiát, az HBO saját gyártású sorozatát. Kiváló, a maga nemében egyedülálló, de már nem bírom tovább követni a szereplők sorsát. Mintha nekem mondaná el mindegyikük a problémáit, hárításait, melyekben sokszor magamra ismerek, így egy-egy rész megtekintése után nem katarzist érzek, hanem azt, hogy még mélyebbre kerülök az önsajnálatban, így inkább kihagyom.
Tegnap előadtuk színdarabunkat, a héten elhunyt Xantus János két kis rövidfilmjéből készült dramaturgizált változatot, A fehér alsót és A morel fiút. Eredetileg társadalomismeret órákhoz használom őket, kiválóan mutatják be a rendszerváltozás utáni Magyarország buktatóit, problémáit, s emellett nem elhanyagolható a művészi értékük sem, főleg úgy, hogy a magyar színésztársadalom színe-java vállalt benne epizódszerepet.
Visszatérve az előadásra, várakozásomon felül sikerült, igazi örömjáték volt, s jólesett látni a gyerekek arcát, hogy boldogok, s élvezik a sikert.
A tegnapi bemutatóval most egy időre lezárultak hétvégi elfoglaltságaim, ha nem számoljuk a szombati munkanapokat, egyéb iskolai rendezvényeket. Mindenesetre a hétvégi próbák időszakának most egyelőre vége.
Ezzel gyorsan vissza is tértem megszokott menetrendünkhöz, mely annak ellenére, hogy nem nagy élvezet, most igenis jó érzést jelentett: takarítás, mosás, főzés, vasalás. S még sütni is ráértem, igaz nem egy nagy teljesítmény, de a sütőtökös-diós muffin azért finom lett, főleg fügeteával! (Itt emlékeznék meg tappancsos isteni fügepálinkájáról, melyről már régen csak múlt időben beszélhetünk, de azóta is emlegetem! Olyan finomat azóta sem ittam.)
Egyébként a muffinról eszembe jutott nagymamám, akivel egyszer az Európa Kávéházban ettünk együtt, s nem igazán értette, hogy az ő csodálatos sütijeik mellett, melyet mamámmal sütöttek, miért is lelkendezem egy ilyen kis „semmiségen”. Igaza volt persze, mint mindig.
Ha már étel, akkor elmondom, hogy nálunk idén is kimaradt a libacomb, de holnap megyünk Libazsúrba, hátha ott legalább virtuálisan a miénk lehet. Vagy ha nem, akkor a Krizsó Szilvi, Szegvári Katalin, Rangos Katalin, Veiszer Alinda, Nyáry Krisztián és Vágó István – névsor garancia arra, hogy kiválóan fogunk szórakozni.
Mindig, amikor kis, törékeny, a rendszeres táplálás ellenére is sovány, apró macskatestét szinte a tenyerembe helyezi, meghatódom. Olyan fokú bizalom ez, amelyet én elképzelni sem tudnék magamról.
Bár, az is tény, azt sem, hogy az ágy közepére pisiljek lefekvés előtt bosszúból, mert a gazdi elfelejtette a klotyómat kipucolni.
Ösztön ez is, az is. Ehhez mi már túl kontrollfüggők vagyunk.
