Azt hiszem, ilyen légüres térben még sosem mozogtam. Sosem voltam egy körülrajongott társasági ember, leszámitva egy, az életem egészéhez mérten rövid időszakot, mikor tőlem sokkal őrültebb emberek között én lehettem a hétköznapiság mércéje – de ilyen magánnyal azért nem gondoltam, hogy valaha szembe kell néznem. Az, hogy eltelik egy nyár, amikor senki sem tud időt szánni rám egy kávéra, csak engem minősit: unalmas, szürke ember lettem. Nem táncolok, nem létesitek szellemekkel kapcsolatot, nem vagyok gasztro-, és kézművesblogger, nem vagyok az egészséges életmód hive, nem vagyok gazdag – valóban, szürke egér lettem, aki ráadásul még jó messze is lakik a Belvárostól, onnét, ahová mindenki felszaladt, s akik közül senki sem hivott vissza magához.
Nem politizálhatok, nem sztorizgathatok – igy ez a széles réteg sem találhat rám.
Jó, hogy ennyit dolgozok, különben bediliznék. A rokonaim sem foglalkoznak velem, annak ellenére,hogy több mint tiz éve itt élnek Pesten, még sosem kerestek, nem jöttek el, már a telefonszámaikat sem tudom.
Ha van felesleges ember, akkor most annak érzem én magam.
Ez a blog is csak csalódás. Szembenézni azzal, hogy elég egy tárhelyváltás, és eltűnnek az olvasók, annak, aki megszokta hat éve az állandó rászegeződő figyelmet, hogy fontos amit ir, nem olyan könnyű.
Hiszen mindenki elismerésre vágyik, s az ember lánya azért ilyenkor már tudja, hogy sosem lesz hires iró, újságiró, max. egy-két épp ingyenes, azonnal felhasználható cikkre jó.
Igazából kétségbe vagyok esve, hogy igy kell majd leélnem az életemet? Ilyen magányban? Sosem lesz lélek, aki osztozik örömemben és bánatomban, nem lesz barátnőm, akivel elmehetnék vásárolni, beiratkoznánk jógázni vagy fecsegnének egy kicsit bármiről? Tényleg ez lesz a sorsom?!
Nem lesz. Már ez. Biztos megérdemeltem. 
