Amikor 1934-ben Illyés Gyula útjára bocsátotta Puszták népe című regényét, tudta, hogy óriási lesz a felháborodás, mintha követ dobna az állóvízbe, s nem is volt más célja ezzel. Szándékoltan lezáratlan az első magyar irodalmi szociográfia, mert nem tudott megoldást, s azt remélte: lesznek olyanok, akik miután a bajt feltárta, meggyógyítják majd ezt az elfeledett, elsüllyedt társadalmi réteget, a népesség akkori harmadát alkotó nincstelen parasztságot. Nem nehéz párhuzamot vonni Fliegauf Benedek (Bence) filmjével, a Csak a szél-lel. Más kor, más kifejezési eszköz – mégis, a cél ugyanaz. Dokumentálni, feltárni, megoldást találni. Biztos vagyok benne, hogy amiképp Illyés műve után húsz évvel, itt sem lesz megoldás. Bele kell halni a filmbe a szereplőkkel együtt, ez az egy biztos. Fáj nézni ezt a filmet, minden percben elönt a düh: miért kell ezt nekem néznem, miért tolja az arcomba, miért büntetem magam vele, ahelyett, hogy valami könnyed kis vígjátékon szórakoznék húsvét délután? Majd belémhasít: nem a rendezőre, nem magamra, hanem a társadalomra – s benne magamra is – vagyok dühös, amiért hagyja megtörténni mindazt, amiről a film szól. Ráadásul Fligeauf meg is nehezíti a dolgunk: a kézikamera minden pillanatban a szereplők nyakszirtjére, homlokára mered, szinte megérinthetnénk, elsimítathatnánk a kibukkanó kósza hajtincset, a zene mindig jelen van, lüktet, lélegzik együtt velük, a fények – mintha a külvilág egyáltalán nem lenne fontos – folyton tompák, homályosak. Egyedül a szag nem jön át. Pedig érzik a kívülállók, fel is hívják rá a figyelmet, s mi már csak azt nem tudjuk eldönteni, hogy ez a nyomor bűze, vagy a bőr sajátos, jellegzetes szaga.Konstansan, körülbelül tíz percenként van közben hányingerem. Hol a kávélevestől, hol a `nyalós kávétól`, hol a földre dobált koszos, piszkos edényektől. Nem tagadom, közelről érint a film, hiszen minden embertípusát közelről ismerem, hosszú-hosszú évekig életem részesei voltak az iskolától a körzeti orvosi rendelőig mindenhol. Valóságos a film, s a pár elütő részlet csak úgy jelenik meg, mint vágyott álom egy ideálisabb világról. Ilyen a közmunkások csoportját vezető nő csókja, a skype-on, Kanadából beköszönő édesapa, a kislány angol szavainak mormolása. Szinte hihetetlen. Sokkal hihetőbb az elsuhanó busz, a gyógyszerfüggő család, a magára hagyott kislány, a kikapcsolt áram, a házért megjelenő uzsorások, a kocsmai verekedés képei, a lopással való állandó gyanúsítás, a leszegett fejek, lehunyt szemek. S a rendőr, aki sorolja, hogy kit kellett volna inkább meggyilkolni a `dolgos család` helyett, az `élősködők` közül. Amikor eldördülnek a fegyverek, már mindent tudunk. Már szavaink sincsenek a tettre.