játékos

Az első, igazi tavaszi hétvége. A város rajzik, mint egy jól szervezett méhkaptár. Kicsit poros még minden, de kit érdekel, ha süt a nap? Ezeken gondolkodom, miközben épp a tiszta üveg, és a külvilágtól teljesen elzárt, nagy lapkiadó székházában üldögélek szombat délután. Épp játékosválogatás zajlik. Jelentkeztem. Annyiszor választottak már ki, s mindig kihagytam a kínálkozó lehetőséget. Most itt ülök három nőtársammal együtt, alulrepzentáltan, mivel a jelentkezők kilencven százaléka férfi, akiket a barátnőjük, feleségük ösztönzött. Mondom, én magamtól. Egyelőre csak röhögcsélek az egészen, poénra veszem, a férfiak aggódnak, jóval idegesebbek, mint mi. Aztán elkezdődik. Fotózás sorszámmal, majd a teszt. Banális dolgok nem jutnak eszembe, melyet a képernyő előtt ülve nem értek, hogyan nem juthat az épp aktuális játékos eszébe. Tíz perc után tényleg szívből kacagok magamban mikor körülnézek, és látom a papír felé görnyedő hátakat. Aztán már ott tartok, hogy kitöltöm előbb a tesztet, majd fejben elkészítem annak poénos változatát is. Az első adandó alkalommal beadom. Negyven perc múlva elbeszélgetés, interjú. Örülök neki, de tartok is tőle, mert utoljára jelenlegi munkahelyem interjúztatott, kijöhettem bőven a gyakorlatból. Így arra koncentrálok, amit én is elvárok, ha felvételiztetek. Legyen valami feltűnő rajtam, amiről könnyen megjegyezhető vagyok, (ez lesz a tűzpiros sál a tűzpiros gyűrűvel a fekete-fehér mellé) tartsam a szemkontaktust, határozott és dinamikus legyek, sugalljam azt, hogy tudok döntéseket hozni, és mosolyogjak. Meglep az első kérdés, de kivágom magam, és el is nevetem. A Casablancáról beszélgetünk, s Afrika végtelen, kék egéről. Aztán közlik, hogy gyakorlatilag olvashatatlan a kézírásom, ellenőrizni nem tudják a válaszaimat. Segítőkészségem határtalan, mondom, hogy felolvasom nekik. Ezen aztán ők nevetnek jót. Záporoznak a kérdések: miért jelentkezett ide, mivel foglalkozik, miért ez a munkája stb.Én nagyon élvezem. Magyarország egyik legjobb médiaszakembere csak rám figyel. Már csak ezért megérte eljönni. Aztán dicsér, de szerintem mindenkinek ezt mondja. Nem számít. Az a két óra teljesen pozitív élmény a számomra. Lippi rettegett, hogy kiállhatatlan leszek, mert elvesztem a türelmemet a sok várakozásban. Ezzel ellentétben talán én voltam a legnyugodtabb, az emberek örömmel beszélgettek velem, megdicsértek, és nem estem ki a felvételi interjúztatós rutinomból. Megérte elmenni. S hogy behívnak-e? Péntekig kiderül.