Tegnap – mivel állapotom nem túlzottan javult – ügyeletre mentünk, ahol a doki azonnal megállapította gyógyszereim listája és manduláim állapota alapján, hogy nem rossz, csak éppen nem megfelelő hatékonyságú gyógyszert kaptam. (Ergó ettől elég sokára gyógyulok meg.) Majd lemondóan sóhajtotta, hogy kár, mikor kiderült penicillin allergiám. Azért a biztonság kedvéért megkérdezte, hogy bizonyított-e a rezisztencia vagy csak én gondolom magamról. Ezután leszidta azon kollégáit, akik olvashatatlanul írnak – jelen esetben a másik orvos, aki a kórlapomat felvette. Nagyon jó fej volt, de a meglepetés akkor ért, mikor szerettem volna megköszönni a munkáját. Én mindig adok hálapénzt, úgy gondolom az országnak szégyen, hogy adni kell, s eddig mindenki el is fogadta. Tegnap találkoztam először olyan orvossal, aki nem volt erre hajlandó, hanem visszanyomta a kezembe azzal, hogy nekem valószínűleg nagyobb szükségem van rá jelen helyzetben, mint neki. Mindezek után a gyógyszertárban derült föl a patikus arca, a receptet aláíró orvos nevének láttán, mert mint kiderült: évfolyamtársak voltak. Kicsi a világ, ugye. S mára egy jó hír. Az előző posztokban emlegetett `tisztánlátó` szemüveget az előbb, a könyvespolc alatt megtaláltam. Megvan az imádott szemüvegem!
hm, érdekes.én sosem adok, és sosem éreztem, hogy hiányolták.
Mi sem szoktunk… nincs rávaló. A házi orvost szeretjük, de ma már betartjuk, ami a reklámokban apró betűsként jelenik meg: kérdezze meg orvosát és gyógyszerészét (is). Házi orvos után, saját gyógyszerész. :-)Gyógyulj mielőbb! 🙂