Szomorú karácsony lesz ez, fekete, minden értelemben. Épp ezért kellenek az olyan írónők, mint amilyen Janikovszky Éva is volt, hogy egy legalább egy pici mosolyt csaljon az arcunkra, vagy a meghatottságtól elmorzsolhassunk egy-egy könnycseppet. Szóval, mosolyogni tessék, itt a Karácsonyi Finis! Már a finisében vagyunk annak a világméretű maratoni futóversenynek, amelynek célja a szép, boldog karácsonyeste. November óta futkosunk, készülődünk, törjük a fejünket, cédulákat írogatunk, még az egyre szaporodó reklámújságokat se dobjuk ki olyan határozott mozdulattal, hátha adnak valami ötletet. Ami azt illeti, adnak is, de mennyit! És mennyiért! Pedig most minden olcsóbb, minden akciós áron kapható, ha volna félmilliónk, könnyedén megspórolhatnánk azt a százezret, amelyből aztán gondtalanul megajándékozhatnánk szeretteinket. (Azt hiszem, ezt nevezik likviditási gondnak.) Amikor csak időnk engedi, bolyongunk a városban, nézzük a kirakatokat, méghozzá úgy, ahogy a vendéglői étlapot szoktuk, előbb az árakat, aztán a hozzá tartozó árut. Most sajnáljuk csak igazán, hogy nem tudunk kötni, horgolni, batikolni, barkácsolni, korongozni, kosarat fonni, gyöngyöt fűzni, csipkét verni, lámpaernyőt festeni! Ámde késő bánat. S míg a karácsonyi lámpafüzérek sárga fényében járjuk a várost, bizony be-bekukkantunk az utunkba eső használtruha-üzletekbe. Mert ugyebár, magunknak ott szoktuk beszerezni a szebbnél-szebb (holland, francia, svájci tisztított) szoknyákat, pulóvereket, blúzokat kilós áron. És mit ad Isten! Éppen most találjuk meg azt a blézert, amit egy éve keresünk. Felpróbáljuk: tökéletes. Állunk a tükör előtt, de ne döntsünk elhamarkodottan. Ha megvesszük, hozzá kell nyúlni a karácsonyi pénzhez. Örömünket elrontja a lelkiismeretfurdalás. Micsoda önző nagymama! Ha viszont nem vesszük meg, hónapokig arra fogunk gondolni, hogy egyszer az életben adódik ilyen szerencsés véletlen, de hát sajnos ugye, nem. Ó, a mártír nagymama! (Én, ha megtalálnám végre azt a blézert, biztosan megvenném. Aztán örömmel tudatnám a gyerekekkel, hogy rám ne legyen gondjuk, már megvettem magamnak az ajándékot a nevükben – ennyiért. Ez a hazárd nagymama. Mert lehet, hogy már ők is vettek valamit nekem.) December közepére aztán csak vásároltunk már ezt meg azt, ott lapul mind a szekrény mélyén, ajándékpapírba csomagolva, régi virágcsokrokról leszedett és megőrzött színes szalagokkal átkötve. Már feladtuk a karácsonyi, újévi üdvözlőlapokat, leveleket is. Túl vagyunk a sokkon, amikor az első öt tengerentúlra szánt levéllel haza kellett jönnünk a postáról, mert nem volt nálunk elég pénz. Akkor valamelyest kurtítottunk a gonddal összeállított listán. A néhány további `egyéb külföld` kimaradt, s az `egyéb európai országok`-ban élő barátaink sora is ritkult, helyettük több `szomszédos országok`-ban élő barátunknak kívántunk kellemes ünnepeket és boldog új esztendőt, hazai portóért. Lám, mire jó, ha az embernek annyi barátja van világszerte! A maratoni futás finisébe értünk: már csak a piac van hátra. Mit vegyünk, mit főzzünk? Egyáltalán, ki ül az idén a mi karácsonyi asztalunkhoz? Vagy elég lesz egy ág is? Elég lesz. Meg egy-két gyertya, karácsony délelőttjén a temetőbe. Mert a karácsony már elköltözött tőlünk. Nem a gyerekek jönnek hozzánk, mi megyünk hozzájuk. Nem nézzük már az órát, nem idegeskedünk, nem gyújtjuk be a sütőt, nem zárjuk el – teljesen kiszárad az a szerencsétlen pulyka! – nem állunk az ablaknál. Nincs kit várni. Szatyorba rakjuk ajándékainkat – ha jómódú gyerekeink kocsival értünk jönnek, hálásak vagyunk a sorsnak – ha nem , akkor időben útnak indulunk, hogy még világosban odaérjünk. Mert hozzájuk költözött a karácsony. A mi karácsonyunk is. Ott a feldíszített fenyőfa, alatta a sok meglepetést tartogató csomag – ott az öröm. És eljön a gyertyagyújtás, a Mennyből az angyal, a meghatottság, az együvé tartozás, az emlékezés ideje. Egymásra nézünk és azokra gondolunk, akik már nem állnak itt velünk a fa körül. Ölelés, puszi, boldog karácsonyt! Szégyenlősen letörölt könnyek. Sok elmúlt karácsony emléke. És az unokák mai öröme. Kezdődik az ajándékbontás. Figyelünk: örülnek-e a szerény ajándékainknak? De ne felejtsük el, ők is figyelnek: hogy mi vajon örülünk-e? Hát örülünk, akkor is, ha nem azt kaptuk, amit kértünk, akkor is, ha tavalyelőtt ugyanezt kaptuk, semmire se mondjuk azt, hogy kár belénk, hogy ugyan már, nem kellett volna ennyi pénzt kiadni, ne mondjuk, hogy ugyan hová veszek fel én ilyen drága sálat? Ne ajánlgassuk frissiben a lányunknak, menyünknek, hogy ez inkább neked való, drágám! Kanyarintsuk a nyakunkba, álljunk a tükör elé kacéran (hadd mosolyogjanak unokáink!) és örüljünk neki. Hiszen örömet akartak szerezni vele, mint ahogy mi is nekik az ajándékainkkal. Hetek óta készültünk erre a napra. A szeretet ünnepére. Most itt van. Együtt vagyunk a mieinkkel. Szép ez az ünnep, de törékeny, kényes, mint a finom üveg. Megkarcolhatja, összetörheti egy fintor, egy rossz szó, egy akaratlan mozdulat. Vigyázzunk rá. Mosolyogni tessék! Szívből, igazán. S ha sikerül, egy szép családi fotóval lehetünk gazdagabbak. Odatehetjük a saját kis fenyőágunk alá.