Krasznahorkai 1989-ben megirta (Az ellenállás melankóliája) azt, ahová jutottunk. A pusztulás, aminek szemtanúi vagyunk, egy alföldi kisvárosban játszódik, de lényegtelen, pontosan hol is. Az emberi(es)ség utolsó órái ezek, majd annak a rombolásnak az ideje, amely nem ismer kegyelmet. Az `ismert` koreográfia: az elégedetleneket maga mellé állítja egy demagóg (a herceg), aki bármilyen abszurd is, szinte a `semmiből` jön elő, majd később oda is tér vissza mutatványával (a bálnával), de előtte felkavarja az állóvizet: ezután semmi nem lesz olyan, mint volt. Eltűnnek az arányok, az értékek, s vele együtt a tudás is, de a józanság, az erkölcs úgyszintén. Tragikus, egyben szükségszerű, midőn Eszter Úr visszahangolja a zongorát, és ezzel megszünteti a kapcsolatot az égi harmóniákkal. A film/regény a mai korban élő gondolkodó ember józan belátását is tükrözi: nincs helye ebben a világban az eszményeknek, átvette az uralmat a barbárság, valami zűrzavaros középkor és ezt el kell tűrni egyelőre. Ezzel együtt élni komoly kihívás, de a reménytelenségben is folytatni kell az életet: ez az ellenállás melankóliája.