„A Telep”

A `Telepen` élünk immáron majdnem egy hónapja, illendő hát, hogy a tapasztalataimról írjak. Furcsa, de minden előzetes meggyőződésem és félelmem ellenére sem lettem zombi, és nem érzem azt sem, hogy valamiről folyton lemaradok, ugyanis ilyen félelmekkel költöztem ide. Rettegtem attól, hogy élet csak ott van, a Belvárosban, nem lesz többé, ami inspiráljon, s úgy, allezusammen befejeződik az életem, örökre a `Telep` foglya maradok, otthonkában és papucsban kell töltenem hátralévő életemet. Háát, eddig még nem vettem sem otthonkát, sem papucsot, továbbra is balerina cipőben mászkálok a lakásban. Ja, és `panelprolikkal` sem találkoztam, ellenben sok egyetemistával, nyugdíjassal, kisgyerekesekkel és rengeteg kutyával igen. Mondhatnám azt is, hogy kellemesen csalódtam Békásban. Mikor majdnem tizenöt éve itt laktam egy évet, az maga volt a tragédia, akkor alakult ki az a kép Békásról, mely a Belvárosba űzött, s véglegesítette bennem a szándékot, hogy itt nem akarok tovább élni. Azonban, most hogy körülnéztünk a környéken autóval, hosszú és nagy sétákat tettünk, azt kell mondanom: megváltozott szinte minden. Hatalmas, gyönyörű lakóparkok nőttek ki a földből, a panelházakat sorra újítják fel, templomok, szeretetházak épültek, közösségi központok jöttek létre, parkokat létesítettek, kültéri fitnesstermet avattak, s minden rendezetté és – a Belvároshoz képest mindenképpen – tisztává vált, s a teljes területet biztonsági kamerákkal látták el. S ami a durva, infrastrukturálisan ezerszer jobban ellátott, mint a régi lakhelyünk. Eddig minden rendben tehát. Ma pedig a Csobánka téren Márton – napi vigasságot tartottak, s láttam egy border collie-t, amint éppen indiai futókacsákat terel. Aztán fogtuk magunkat és hegyet másztunk, fel a kereszt mellé, Békás felé másztunk, s néztük a párában úszó Szentendrét, Óbudát és Káposztásmegyert. Szerintem évek óta nem mozogtunk ennyit, mint ma. Szégyen.