dinnye, nyúl

Vannak dolgok, melyekről mindig ugyanazok az emlékek jutnak az eszembe. Ilyen például a dinnye, s vele együtt a lovaskocsin érkező cigányok, akik hosszan elnyújtott `Diiiiinnnnyyeeeeeeeeeeee!` – kiáltással adták a falusiak tudtára a megfellebbezhetetlen tényt, nevezetesen azt, hogy ha tetszik, ha nem, innen kezdve körülbelül egy hónapig csak övék a terep. Naná, hogy tetszett. Napokig elvoltam dinnyén, és szent borzadással néztem nagymamámat például, vagy a szomszéd Évikét, aki kenyeret evett hozzá. Néha megkeseredik az emlék, ha a másik szomszédlányra gondolok, akit akárhogyan is táplálgattunk, mindig lopott a dinnyéből – melyet én kinn állva a konyhaablak üvegében láttam- de, sosem szóltam senkinek se róla, helyette is szégyellve magamat. A jó idők igazából csak Lőrinc napja után jöttek el, mikor ő belepisilt a dinnyékbe, a dinnyeföldek pedig `felszabadultak` ettől a kis akciótól. (Nagyon mókásnak tűnik ez így, pedig sokáig nem mertem enni belőle miután ezt hallottam, mondván azért ilyen dinnyét már csak nem eszem meg…) Azért jó idő, mert innen kezdve rendkívül olcsó lett a dinnye, ingyen lehetett gyűjtögetni a földeken, ember és állat egyszerre habzsolta azt.Mostanában alig eszem dinnyét, a bolti már nem vonz annyira. S, hogy miről jutott mindez eszembe? Az előbb az egyik katalógusban láttam igazi mázas, kézzel készített cserépedényeket, s azonnal bevillantak róla nyulak. A nyulak, amelyeket évekig tartottunk francia exportra. Amikor felszámolni kívántuk a nyúlkolóniát, úgy döntöttünk, hogy legalább egyszer kóstoljuk már meg mi is, hogy mit szeretnek annyira rajtuk a franciák. Leöltük hát őket, megnyúztuk, s pörköltnek elkészítettük. Nem volt jó, s nem is mázas cserépedényben készült, mégis annyiszor láttam már, hogy ebben főzik, hogy képtelen vagyok nem elvonatkoztatni tőle. Mindenesetre azóta sem ettem nyulat, pedig mostanában ismét nagyon menő.