Az pedig, hogy a tavalyi együtt töltött zaklatott nyár után, a nyári szünet utáni első munkanaptól kezdve, a kutya úgy fogad, hogy feltámaszkodik a térdemre, s addig nem hagy békén, mig fel nem emelem, és a nyakamhoz bújik – na, az még azóta is minden nap a hihetetlen kategóriába tartozik számomra.