Most, hogy mára egyedül maradtam, hirtelen óriási csönd lett. S bár, igyekszem okosan eltölteni a magányos időt, (reggel kilenctől fél négyig tételeket irtam) mégis rosszul tűröm. Folyton mesélnék, majd ráeszmélve, hogy nincs kinek, nincs lippi – abbahagyom a megkezdett mondatot. Kutyaárnyakat vélek elsuhanni, képzeletben már látom, ahogyan ugrik és kucorodik az ágyba. Irigységgel nézem a szomszéd ház ablakában a macskát simogató tulajdonost. Minden pillanatban a telefont várom, s a pár perces beszélgetés alkalmával igyekszem csak a leglényegesebbre szoritkozni.Nem, nem jó egyedül.