örök hó és tél

Olyan hosszú ideje van már hideg, mintha örök életünkben csak fáztunk volna. Nekem mindig a hátam fázik a legjobban, a hátsó bordák közé hatol a hideg, halk sipolás, nagy sóhaj,nagy levegő, léptek gyorsitása – rohamléptekben teszem meg az utat metróig és munkahelyig. Nem birom a hideget, mintha a csontjaimból szivná ki a velőt, belőlem pedig az erőt. Minden tripla fáradtságba kerül, lassan antiszoc és cinikus leszek, egyedül az ágyban érzem jól magam. Fél tiz körül elalszom, gyász. Éjjel egykor felébredek, kettőkor, háromkor, négykor ismét – gyász. Öt körül végre mélyen elaludnék, de fél hatkor csörög az óra. Körülöttem lassan mindenki beteg, én még tartom magam, mióta sapkát hordok minden okés, a héten volt fél éve, hogy nem voltam itthon betegszabadságon. Lippi is beteg, kedden éjfél előtt ért haza munkából 39, 9 fokos lázzal. Autót vezetni már nem mert, taxival jött, lerohantam a jéghideg priznicekkel, ő megutált, mint annó kollégista szobatárs, akinek megmentettem az életét, s köszönetképpen el is költözött. Nem értem néha az embereket. Lippi egyébként már jobban van, bár az orráig nem lát az influenzától, tegnap önkéntesen karanténba vonult a nappaliba, igy legalább álmatlanság és `nemkapoklevegőt` révén sokáig nézhette Jack Bauer-t.Vége lehetne már a télnek. Vagy legalább a hidegnek.