csak a lámpák

Csak a lámpák távoli fénye világít be az ablakon. Éles, kék fény, hideg nélkül, mely visszaverődik a háztetőkről. Messze van, lenn a városban, ide alig ér fel, inkább csak akarom, hogy ilyen legyen. Havat képzelek hozzá, hóillatot hoz a fantázia, becsapja érzékeimet. Valahol bekapcsolják a tízórás híreket, a szavak értelmét azonban nem fogom fel. Kifelé figyelek, ő mellettem szuszog. Nagyon fáradt, megérdemli a pihenést, enyhet adó álmot, nyugtató csöndet. Ez jó, ez a csönd. Béke van, igazi béke. Néha megfordul, s fordul vele a kutya is. Itt van ő is, hiába küldöm el, folyton visszacsempészi magát. Nézem őket, ezt az otthonos meleget. Eszembe jut a szülői ház, az udvarra kiömlő sárga fény, az elhúzott függönyeim, a félelem, hogy valaki majd benéz az ablakon, az egy éjszaka alatt, meglepetésszerűen érkező telek, a hó tiszta, friss illata, a bevilágító-felébresztő szikrázó fehérség, a seprűk egyenletes, monoton zaja, s vidám, az örömtől-hidegtől kipirosodott arcok . A hó mindig boldoggá tesz.