A faluban csak az orvosnak, a téesznek valamint a tanácselnöknek volt telefonja. (Máig előttem van a hatalmas, faragott iróasztala, melyen állt a készülék, felejthetetlen.) A többiek minden este a posta előtti egyetlen kurblis fekete telefon előtt sorakoztak, a tiszalúci központban üldögélő aktuális Mancikától R-beszélgetést könyörögve. amelybe ő gyakran belebeszélt vagy ha unta a társalgást a felek között – egyszerűen szétkapcsolta a vonalat. Utáltam, s rettenetesen irigyeltem a fentebbiek gyerekeit, akik bármikor, bármilyen hosszan, gyakorlatilag ingyen telefonálhattak. Minden évben megigényeltük a telefont, de sosem kaptunk. Mindig volt ok, például, hogy sokba kerül felállitani az oszlopokat, nincsenek meg a technikai feltételei, de az igazság csak annyi volt, hogy egy központi készülékkel egyszerűbb volt ellenőrizni és felügyelet alatt tartani minket.A rendszerváltásnak kellett eljönnie ahhoz, hogy változzon a helyzet. Én akkor 15 éves voltam, s hirtelen minden olyan gyorsan kezdett megváltozni. Mégis, majdnem öt év eltelt, amig megszólalt a telefon a lakásban. Ennek még mindig csak 15 éve. Ennyi idő alatt eltűntek a nyomógombós készülékek, megtanultunk rengeteg másféle technikai eszközzel kommunikálni, gyakorlatilag a telefonom a számitógépem, néha mégis elszomorodom. Például ha valakivel megbeszéltem egy találkozót, nem lehetett lemondani, mert nem tudtam volna értesiteni őt. Ezért igyekezett mindenki pontos lenni, fontosak voltak a személyes beszélgetések, megtiszteltük egymást azzal, hogy ott voltunk, jelen voltunk. Ma ennek nyomát sem találni már sehol. S én sem vagyok más, mint a többiek. Mintha elfelejtettem volna mindezt. Szomorú.