Ha valaki meghal, sosem tudjuk felidézni a teljes embert emlékezetünkben. Nem az jut először eszünkbe róla, hogy milyen jó ember volt, hogy szerette a családját, hanem csupán az elhunythoz – s igy a tőlünk már dicsőbbhöz – méltatlan dolgok. Mint például mennyire szeretett monokinizni a nyári, forró délutánokon a kertben, a virágok rejtekében, vagy éppen az, hogy egy teljes nyáron keresztül próbálta lefogyasztani gyerekét, nehogy csúfolják a többiek, tojással tömte, pedig az utálta, s igy a gyermek rendszeresen a harmadik szomszédhoz járt kajáért, ha megéhezett. Szóval, az élete értelmének szempontjából teljesen érdektelen tények. Mégis, ha felidézzük alakját, agyunk ezekkel azonositja be az illetőt, teszi őt egyedivé s ezzel megismételhetlenné számunkra. S ezen egyedisége miatt immáron örökké hiányzóvá. Még akkor is, ha nem is kedveltük igazán. De közünk volt hozzá valamikor.