nagymamám kabátja

Sokáig nem nyúltunk a ruháikhoz, majdnem évekig,  aztán először a rokonok, majd mi válogattuk ki a számunkra kedveseket és még hordhatóakat. Ha viseltük magunkon, olyan volt, mintha továbbra is velünk lettek volna. Emlékszem, unokaöcsém mennyit hisztizett nagyapám dzsekijéért, én nem adtam, majd mikor kiderült, hogy titokban nekiadták, én vertem ki a balhét, és visszakértem tőle.Aztán rájöttem, hogy a ruhákkal nem lehet életben tartani senkit. Megértettem, miért adják oda a halottak ruháit, s a ruhákkal együtt nem tűnik el a szeretett lény. Maradt még így is rengeteg. Tél végén, tavasszal például én kezdtem el hordani nagymamám kabátját. Mamám haragudott érte, divatjamúltnak, csúnyának tartotta. Elmúlt a tél, lekerült  a kabát, fél évig a szekrényben pihent. Múlt héten megkértem mamámat, adja fel postán, mert jön a hideg. Azonban ma délelőtt rendkívül előnyös áron sikerült vennem egy fekete, elegáns, puha, átmeneti kabátot.  Úgy beszéltük meg, hogy akkor nagymamám kabátját odaadom az egyik hajléktalannak, ráterítem reggel, munkába menet. Hiszen ha ajándékot kapok, akkor nekem is meg kell ajándékoznom valakit – ez szabály.Közben lippi is leselejtezte a cipőit, én pedig még pár kardigánt. Délután négy körül levittem őket, szépen becsomagolva, felcímkézve, hogy melyik csomagban mi található. A kabátot külön vállfára tettem, s még ruhafóliát is tettem rá.Nemrég feljött lippi, kezében apró virágcsokorral, s döbbenten mondta: `Ez benne volt a cipőben! S a cipőkből is már csak egy pár van kinn! Megköszönték a ruhákat, nagymamád még most is gondolt rád. Már ezért érdemes volt élni…`Nem tudom elmondani, mennyire meg vagyunk hatva, a könnyeim nyelem, s ahogy látom, lippi torkában is gombóc van…Az élet néha nagyon szép is tud lenni.