Tegnap volt két éve, hogy együtt vagyunk lippivel. Ha benne van az ember, nem gondolkodik, de ilyenkor nehéz megállni a számvetéseket. Sikerült! Ennek örömére elmentünk volna a Harapó Mókusba, mert olyan mókás neve van, és lehet kapni harcsás sztrapacskát, ám mikor megláttuk, hogy a GPS hová vitt bennünket, s a hely kívülről leginkább egy békási kifőzdére emlékeztetett, úgy döntöttünk, nem kockáztatunk, jót akarunk enni, s mentünk a Rozmaringba, a helybe, melyben még sosem kellett csalódnunk. Most sem. Leszámítva, hogy óriási adag kaját kaptunk, így az éjszaka megviselten telt. Utána fagyiztunk a Daubnerben, aztán hazatérve kidőltünk. Kajakóma. Estére terveztük még a Saramagó-műből készült A vakság adaptációját a Toldiban, de a több, mint két órás Belső-Erzsébetvárosi séta után nem volt jártányi erőnk sem, így a dvd elé lerogyva már csak A belső ember-t néztük. meg. Épp lefeküdtünk volna, mikor – a francia utcabál tűzijátéka után – a Zsinagóga előtt óriási fieszta vette kezdetét (fél 12.kor!). Mint kiderült, sátoros ünnep van, hétszer járják körbe a templomot. Kifelejtettem még, hogy voltunk a chinese-piacon, és elkeserítő, hogy nagy gonddal és hosszú idő alatt összeállított bizsugyűjteményem minden (!) darabja megtalálható a kínain, az általam vásárolt ár töredekéért. Ja, és megbántam, hogy nem vettem meg az obamás fülbevalót, így azt hiszem, ismét mennünk kell.
Szép nap lehetett. Az egészben a legszomorúbb, hogy ezek a bizsuk még a kínain is drágák. Ázsiában az ár még ennek is a töredéke. Ez a szívás.