Hónap: 2009. július

A vers: Ismeretes, hogy a vers Babits első kötetében, a Levelek Iris koszorújából címűben található, amely 1909-ben a költő első köteteként jelent meg – ennek verseit az 1902-től írt alkotásaiból válogatta össze. Iris a görög mitológiában az ezerszínű szivárvány istennője, így ennek megfelelően témák, hangnemek, korok, stílusok, versformák gazdagsága jellemzi már ezt a legelső kötetét is. Ahogyan Mohácsy Károly fogalmaz: „ugyanolyan könnyed, bravúros virtuozitással kezeli a veretes antik strófákat, mint a modern verselést, s újfajta nyelvi dallamokat tud kicsiholni, Feltűnik különös hajlama a szokatlan rímekre, a nyelv zenei fejlődésének kiaknázására s vonzódása az alliterációkhoz.”[1] Maga a kötet a soha meg nem elégedés himnuszával indul (In Horatium) és az elégedetlenség költeményével zárul. Furcsa az, hogy ennek a különös, sokszínű kötetnek a legvégére illeszti A lírikus epilógját, mely azonban – mint a vers keletkezéstörténetéből ismerjük – még 1903-ból való. Babits tudatos kötetszerkesztő munkájára vall az, hogy a sokszínűség és a három nagyszerű óda mellé egy sötét, nehezen értelmezhető elégiát illeszt zárlatként. Engedtessék itt meg egy személyes kitérő. Mint gyakorló középiskolai tanár mindig szembesülök azzal a ténnyel, hogy diákjaim Babits versei közül nem a stílusbravúros verseket kedvelik igazán, hanem a filozofikus mondanivalókat tartalmazóakat. Mégis, általános az a szemlélet, hogy a költő versei közül, ami gimnáziumban igazán tanítható, az nem A lírikus epilógja, hanem az Esti kérdés. Miben látják ennek okát? Úgy vélem, abban, hogy az Epilógot inkább tartják egy kezdő költő hagyományos formákból, elemekből „összetákolt” versének, mintsem útkeresésnek. Hiszen, mikor a verset írja Babits, még korántsem eldöntött az, hogy valóban költészettel foglalkozik majd – egyformán érdekli a filozófia, az esztétika, a filológia is. Nos, ha ezt fogadjuk el, akkor a vers valóban nem több, mint stílusgyakorlat. Magam azonban mégis többet gondolok a versről, hogysem egyszerűen kategóriába illeszthető lenne. Véleményem szerint Babits egyik legszemélyesebb alkotásáról van szó, ahol a lírai elbeszélő nem bújik álarcok mögé, hanem már a vers alaphelyzetében megmutatkozik, mint olyan személy, aki csak egyet tud bizonyosan, hogy a világ teljes egészében nem megismerhető, s azt feltételezi, hogy az emberi értelem csak a jelenség, nem a lényeg megragadására képes. Vagyis két fő állításunk van: 1. a világ nem ismerhető meg és 2. a költői én ezzel módfelett elégedetlen, ugyanakkor kénytelen tehetetlenségét is belátni ezzel kapcsolatban. A kérdés az tehát: ennyi bizonytalanságot hogyan lehet stíluseszközökkel megfogalmazni? Elérkeztünk a stilisztikai elemzéshez. A stíluseszközök a vehikulumai a mondanivalónak, így kulcsfontosságúak. III. A vers stilisztikai elemzése: A vers műfaját tekintve elégia, mely a lét titkait kutatja. A költő az individualizmust értékeli, az értékelés azonban elítélő, az individuum mint tárgy a költői felfogás beszűkülését jelenti. Mást szeretne csinálni, de nem tud. Az első strófában már felhangzik az elérhetetlenségre utaló hiábavaló erőfeszítés hangja: „birok”, mely szinte a fizikai fájdalommal egyenértékű. Óriási az ellentét a valóság és a vágy között, mely feszültséget kelt – ezt az erőteljes verskezdő felütés is jelzi: „Csak én birok versemnek hőse lenni” Az önmagába zártság miatti elkeseredést jeleníti majd meg a versben metaforákkal, paradoxonnal, hasonlatokkal. Ezt az önmagába zártságot a versforma is jelzi, a petrarcai szonett (ld.: petrarcai szonett) Petrarca Daloskönyvében a leggyakrabban alkalmazott versforma. A szonettforma már korábban is közkedvelt volt (először II. Frigyes használta) de Petrarca olyan tökéletes formaérzékkel kezelte, hogy a több variációban is elterjedt versforma általa használt változatát petrarcai szonettnek nevezték el. A petrarcai szonett két négysoros versszakból (kvartina) és két háromsorosból (tercina) áll. Rímképlete: abba abba cdc dcd, a sorok szótagszáma 11. A vers szövegének fontos belső szerkesztési elve az ellentétezés.) melyet hibátlanul használ – de némileg megváltoztatva azt, a hagyományos forma helyett a rímképlet itt a b a b – a b a b – c d e – c d e . A korai olasz szonettek igen változatosak tercináik rímképleteit illetően, így ez nem Babits újítása, ő csak él a műfaj adta szabadsággal. A szonettforma egyébként mindig is az ellentétes vagy kirobbanni akaró gondolatok és érzelmek „összeszorítására”, ennél fogva hatalmas sűrítésre használtattak, ennek pedig pontosan megfelel a B. gondolati hullámzását kifejező szonett. Maga a vers témáját tekintve, a globális kohézió elemei közül a következő kulcsszavakra fűzhető fel: lenni, nincs, van, lenni, várni, maradok, vagyok – melyek mindegyike a létforma, a levés variációjaként értékelhető. Ezek általában állítmányi szerepben állnak, vagyis mondattani szerepük is hangsúlyozott. Igen erős tehát a vers témahálózata, és a gondolatritmus szerepe a műben. Ugyanakkor, mivel a lét módjainak vagy határainak feszegetése mindig is enigmatikus (akár a tabuig), a gondolatritmus viszont a Biblia számos részének megfogalmazásmódját evokálja, az egész szöveg —érintőlegesen— a szakralitás kontextusába helyeződik. (Annál feltűnőbbek benne a köznapi szókincs elemei: „csalfa”, „dió”, „Isten tudja”, „börtön”, erősítve az ellentétességet). Az első versszak első sora egy megszemélyesítéssel indul („versemnek hőse lenni”), mely azonban, ha a költőt azonosítjuk művével, egy rész-egész viszonyán alapuló metonímiaként is felfogható. A zártság – motívum itt is többszörösen megjelenik, az egész versszak ennek kifejtése valójában. Formai megvalósulása ennek nagyon könnyen érzékelhető: valaki úgy lehet egyszerre első és utolsó, ha a kettő nagyon közel áll egymáshoz: ez pedig az önmagába visszatérő vonal, a kör — ennek szintén rengeteg misztikus asszociációja van. A „kör”-ség gondolata, motívuma szuggesztíven vonul végig a szövegen: a bezártság, a továbbjutás képtelensége, a dió képe, a ki is mondott „bűvös kör”. Találhatunk itt még egy ellentétet is, hiszen a költő a mindenség része, mégis ebből kiszakított önálló entitásként éli meg létezését („a mindenséget vágyom versbe venni,/de még magamnál tovább nem jutottam.”). Szerintem ez nem paradoxon, mert ha önmaga része az egésznek, amit versbe akar venni, akkor azt is el kell kezdeni valahol — és ez kézzel foghatóan adódik, hogy önmaga. Csak éppen nem jut tovább ennél, mert „be van zárva”, vagyis nem élheti meg a külső világot, éppen csak vágyódhat kifelé, de a vágy is téved(het). Nincs több világ, mint amit belülről, a bőr- és érzékeléshatárokon belül él meg (2. strófa 1. és 2. sor ugyanezt állítja, aztán persze elbizonytalanítja). Vagyis épp ezen a gondolatmeneten jut el odáig, hogy nincs világ rajta kívül (? „s már azt hiszem…”) A második versszak negatív festéssel indul („nincs”, „semmi”), melyet erősít a „de” és a feltételességet jelző „hogyha” kötőszóval is. Az igazi érdekességet a 3. sorban megjelenő dió-metafora jelenti, melyre a „vak” jelzővel még inkább ráirányítja a figyelmünket. Vak, azaz sötét, lezárult – ezt fokozza még, variálja a „dióban zárva lenni”, majd végül a „törésre várni” kifejezésekkel. Szávai János írja tanulmányában, hogy „a diómetafora Hamlet egyik legrejtélyesebb mondatának átvétele, méghozzá a lényeget jóval pontosabban eltaláló, mint Arany János fordítása, aki csigaházzal helyettesíti a zárt diót: „O God, I could be bounded in a nutshell and count myself King at infinite space”. Őrült vajon Hamlet, amikor így beszél? Vagy talán minden igényes alkotó eredendő vágyát fejezi ki: azt, hogy a maga kicsiny királyságában a „végtelen teret”, a Mindenséget szeretné kifejezni? A Babits-szonett ki is mondja: „A mindenséget vágyom versbe venni / De még magamnál tovább nem jutottam” Babits becsvágya azonban nem csekély, egyik kezével a Hamletba, a másikkal a János evangelistáéba kapaszkodik. A fentebb idézet két sor egyike ugyanis a Jelenések könyvéből való, melynek címzésében János így beszél: „Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég – mondja az Úr, az Isten, aki van, aki volt és aki eljő, a Mindenható”. Babits, ugyanúgy, mint a Hamlet-idézet esetében, elhagyja a második részt, a sorrendet megfordítja, s maga csak egy jaj-t tesz hozzá az újszövetségi idézethez, de versében a lírikus, mint látjuk, a Mindenható hatalmára vágyik Kérdés, hogy ez vágy-e, vagy ez a számára egyedül reális valóság, hogy t.i. az a belső világ, amit átél, az maga az Egész — ez pl. magyarázná azt is, hogy miért „nincsen módja” kitörni belőle. Ugyanúgy, mint Hamlet, akinek metaforáját egy másik modern szerző, Jorge Luis Borges fejti ki Alef című remek novellájában: az alef (az „alfa” szó héber és arab variánsa) itt egy olyan titokzatos üveggolyó, amelyben az egész mindenség minden történése, a kezdetektől a végéig, látható. A szonett tehát (…) jelzi (…) annak fájdalmas tudomásulvételét (jaj!), hogy az alkotó nem versenghet a Teremtővel.”[2] Fentiek kontextusában a jaj is másképp értelmeződik egy kicsit: ha én vagyok a Minden, és én ilyen tehetetlen vagyok, akkor mit lehet egyáltalán tenni a Mindennel…?! Ha továbbhaladunk a versszakban érdekes stílustörést látunk, a szinte archaizáló megfogalmazásmód után egy köznyelvi kiszólást: „beh de megundorodtam”. Mondattani szempontból erős retorizáltság érezhető az egész szövegen, de itt különösen a „Törésre várni…megundorodtam” szerkezeten, megkockáztatnám, hogy ez egy latinizmus.A harmadik versszak szintén egy metaforával indul: „bűvös körömből”, mely evokálja az előzőekben megfogalmazottakat, mintegy tárgyiasítva azt, mely visszautalásként viselkedik. A „nyílam” kifejezés a „vágy” szóval alkot teljes metaforát, felcserélve egymással a képi és fogalmi síkot. A harmadik sorban ellentétet találunk, cáfolva az előzőeket.A negyedik versszak szintén metaforával kezdődik, teljessel: ”Én maradok: magam számára börtön”,majd a „hős”, „dió”, „kör”, „börtön” kifejezéseket összefoglaló bibliai képpel zárul.Ez utóbbi kétszeres megismétlés szintén metafora, („mert én vagyok az alany és a tárgy”), („én vagyok az ómega s az alfa”) ám az inverzió különleges hangsúlyt ad a költeménynek. Paradoxonok ezek, egymást kizáró ellentétek. Érdekes a szakrális jellegű szövegbe illesztett nyelvészeti fogalompár, az alany és a tárgy megjelenése, kicsit a „poeta doctus” szerepét erősíti. Babits különleges költői játéka, meglepetése ez. Ha a vers alakzatait tekintjük, először is az ellentétek, párhuzamok sokasága és a gondolatritmus a feltűnő. Találunk itt – mint az előbb említettem – paradoxont, és egyszerű ellentétet is, mely az 1. és a 3. versszak végén, az addig elhangzott három sort vonja kétségbe: „de még tovább magamnál nem jutottam”, „de, jól tudom, vágyam sejtése csalfa”. Mondatpárhuzamra, azaz gondolatritmusra épül a vers egésze, mely a globális kohézióban is megnyilvánul. A gondolatritmus általában a bibliásságot erősíti (B. erős katolikus hite!), de itt egyre erősödő, láncszerű felépítéssel van dolgunk: csak én — nem jutok tovább — hiszem, hogy nincs hová — vagy nem tudom — tudom, hogy még a vágy is megcsal, amely elhiteti velem, hogy van „kinti” világ — tudom, hogy csak én vagyok. Végülis logikus lánc, amelynek a végén a bizonytalanságokon át eljut a bizonyosságba, bár ez nem megnyugtató bizonyosság. Belső rímeket is találunk a versben: „körömből – kitörnöm”, „rajta át a vágy” Ha a zenei kifejezőeszközöket tekintjük, a domináns, bár nem kizárólagos jambikus lejtés kiemelendő. Ehhez kapcsolhatjuk még a feltűnően sötét hangszínű negyedik versszakot, amelyben a magas és mély magánhangzók aránya 8:24), valamint a „Bűvös körömből…” sort, amely hangzását tekintve valószínűleg a legmarkánsabb, legmegjegyezhetőbb sora az egész szövegnek, és amelyet kései visszhangként felerősít a 4. strófa eleji „börtön” rímszó. A Babitsra oly jellemző alliterációk itt sem hiányozhatnak: „vágyom versbe venni”, „dióként dióban”, „maradok magam”. A felhasznált, versbe foglalt szókészlet vizsgálata azt erősíti meg, amit eddig már nagyjából megközelítettünk: a központi téma az „én” és a „világ” viszonya, elsősorban az én-re koncentrálva. Ennek szókészleti bizonyossága: a vers szavai között 7 személyes illetve egyéb névmás (E/1-re utal: én, magamnál stb.), 5 birtokos személyjellel ellátott főnév (versem, dalomban stb.) , 12 E/1-ben ragozott igealak (birok, vágyom stb.) utal a vers „hősére”, önmagára, az igék között az általános „valamit” irányozza még a „van” és a „nincs” ige, valamint a „szökhet” ige, ami azonban szintén a hős vágy-nyilára utal, így része annak. Vagyis egyetlen olyan nyelvi elemet sem találunk a versben, amely ne az „ÉN”-hez kapcsolódna, beleértve az 5 ellentétet, illetve megszorítást kifejező kötőszót („csak” és „de”). Szinte monomániásan koncentrál az ÉN-re ez a szöveg, erre van minden szava vonatkoztatva. Egyszerűség, dísztelenség — jelző 4 darab: „első”, „utolsó”, „vak” és „bűvös”. Igen hangsúlyossá teszi a szöveget az utolsó strófa mondatpárhuzama (utolsó két sor); ezt a stíluseszközt eddig nem alkalmazta ebben a versben, inkább csak ellentétekkel élt, így a párhuzam sulykoló szerepe még inkább érvényre jut, annál is inkább, mert itt van az indulatszó (jaj) és a szókészletből „kilógó” nyelvtanári „alany és tárgy” szó is. Végül is a két utsó sor összefoglalja a mondanivalóját, így a szonett — formai és egyéb elemeitől függetlenül — inkább shakespeare-i, mint petrarcai. Ráadásul a hangsúlyozott „ÉN”-nek visszakunkorodik a vers elejére, így illusztrálja is azt, amiről beszél! Az egész a versírásról legalább annyira szól, mint a világ felfoghatóságáról. Ide kapcsolnám zárásként Kovács András Ferenc verssorát: „Csak én írok. Versemnek hőse: semmi.”) [1] Dr. Mohácsy Károly: Irodalom a középiskolák III: osztálya számára,Krónika Nova, 2002, p.289.

[2] Szávai János: Az írástudó és a próféta – avagy a Jónás könyve mint újraírás, Kortárs, 2006