jézus és az ő iPodja

Az egyházzal és a tételes vallással sosem voltam kibékülve, bár – köszönhetően a szocializmusnak – egyszerre vagyok katolikus és református. (Mindkét szülő titokban megkereszteltetett, aztán `felnőtt fejjel`, tizenhárom évesen döntöttem ez utóbbi mellett.) Konfirmáltam is, de a hitet sosem gyakoroltam, nem volt mit.  Időnként – papám kedvéért – elmentem vele katolikus misére, imádtam az ott lévő hájpot. Tömjén, gyertyák, színházi díszletek.Aztán már csak messzire kerültem minden templomot. Nem értettem miért kell valakinek például egyházi esküvőt tartania, hogyan képes arra, hogy évekig járjon jegyesoktatásra, hajnalban keljen, mikor rorátéra harangoztak…Emlékeimben úgy éltek a szertartások, mint végtelen hosszú, unalmas, időt rabló elfoglaltságok, melyektől menekülni kell…Ma azonban megváltozott valami. Ha egy pap veszi magának a fáradtságot, s a szertartáson, valóban a fiatal híveket megszólítva Jézusról és az ő iPodjáról beszél (hogy értsék is a szemléletes példát), valamint elvont, misztikumba temetkező értelmetlen szövegek helyett a zene nyelvén szól hozzájuk – akkor érdekel a dolog.Tudom, John Lennon is megmondta. Tudom, hogy csak le kell önteni cukorral, s akkor zabálja majd a nép – de, működik.S ahogy Goda Krisztina filmjéből megtanultam: `Az illúzió drága dolog – de, megéri.`Bírom a revüt, szeretek szórakozni. Idővel talán mást is megértek majd belőle.