Sajátos rekordot tartottam a rokonságban: én voltam az első és idáig egyetlen, aki elvált. Mától az unokahugi is belépett a körbe. Pff…
Sajátos rekordot tartottam a rokonságban: én voltam az első és idáig egyetlen, aki elvált. Mától az unokahugi is belépett a körbe. Pff…
`…a gazdák a kedvencükben keresik a vigaszt, az elhúzódó gazdasági válság miatt.` (Jazzy, 2009. február 25., 17.55)Arról, hogy kevesebb ásványvizet és gyümölcsöt veszünk a válság óta, ellenben több macskakaját. Bocs, csak vizualizáltam, ahogy a gazdi a macskában keresi a vigaszt…
Ma is két igen fontos szabályt tanultam: 1. nem kell mindig mindent meghallani, elolvasni2. mindenkinek azt kell mondani, amit hallani akar, és közben lehet róla azt gondolni, amit csak akarokHaladok.
Kocsonyát még a kocsonyafesztiválon sem bírok lenyelni, pedig volt pisztrángos, forralt boros, pulykás…brrr.
Rájöttem, hogy menthetetlenül hosszú hajú vagyok – csak most másfél évig szenvedhetek, amíg megnő a hajam ismét.
Amíg azon folyt a társadalmi vita, hogy olvasnak-e gyermekeink vagy sem; mit mér valójában a PISA-teszt; beengedjük-e az idegen szavakat vagy sem; káros-e az új típusú média megjelenése – addig Fűzfa Balázs forradalmat csinált, és történelmet írt a magyar irodalomtanításban. (direkt a képzavar, nyugi) Elkészült ugyanis az első élmény-és diákközpontú irodalom tankönyv, mely nem a `mindent elmondás igényével készült`. Nem idegenkedik olyan szavak használatától, mint CV, sms, net, blog, chat, demo, website, wikipédia, hipertextus, hoax; nem kell szigorú sorrendben haladni történeti szempontból az egyes fejezetek között, inkább egy linkrendszert alakít ki, hypertextek között kalandozhatunk. Először jelent meg magyar tankönyvben a posztmodern, mely óriási hiányt pótol, először lehet igazi, tényleg kortárs írókról, költőkről olvasni – egy középiskolás számára is érthetően.Így néz ki: 
A mai nap tanulsága bkv-szinten: ha bliccelni akarsz, csapódj a leghangosabb, kezében késnek látszó tárggyal hadonászó csoporthoz, és simán, ellenőrzés nélkül utazgathatsz: az ellenőrök meg sem állítanak. Majd utána akár szét is verheted a vonatkocsit – úgyis lapít mindenki, félti az életét. De, meg se próbálj a pénzedért szolgáltatást igénybe venni, ha diák vagy (esetleg kisdiák), nő vagy nyugdíjas. Valakinek meg kell fizetnie a fentebbi csoport miatti nyereségkiesést is, ugye. De, mivel nekünk általában (diák, nyugdíjas, nő) van bérletünk, így igazából csak az agresszióját élheti ki rajtunk a túlképzett bkv-ellenőr. Azt viszont gondolkodás nélkül megteszi.S ezért még fizetünk is. Mikor lesznek már elektromos kapuk, hogy ez a sok túlképzett munkanélküli legyen? Bár, akkor meg a segélyét fizetnénk. Illetve azt sem, mert van megoldás az elbocsátott ellenőrők további alkalmazására is! Akik lebuknak, korrumpálódnak, hogy saját zsebre dolgoztak – létrehoznak egy `külsős` céget, amelynél álbliccelőként kerülnek alkalmazásra. Aztán a hasznon majd megosztosznak, s a jogvédőknek is jut konc: fel lehet mutatni, hogy nálunk nincs korrupció, most is lebuktattunk két ellenőrt! Röhej.
Életünk első törlesztőrészletét tegnap 309 ft/euró árfolyamon vonták le. Mi is tudjuk, mikor kell lakást venni…
Nem tudom ki emlékszik még a kedves olvasók közül arra az időszakra, mikor a videólejátszók megjelentek nálunk. Filmeket az akkori lengyel piacokon lehetett vásárolni hozzájuk, ezek persze másoltak, és rossz minőségűek voltak. S alámondásosak. Ez azt jelentette, hogy nem szinkronizálták a szereplőket, hanem egy pasi fahangon, hangsúlyok nélkül felolvasta a szöveget.Természetesen nem a művészi fordításukról voltak híresek. Így eshetett meg, hogy két ember – bár ugyanazt a filmet látták – nem értette meg egymást. Mert nem mindegy ugye, hogy Vadak Ura vagy Bestiák mestere:)
Sosem fogom megérteni, vajon mi motiválja azt az embert, aki nagy örömmel üdvözöl, mikor meglát, leül velem szemben; majd egyetlen szó sem hagyja el a száját magától…Húsz percen keresztül titokzatos mosollyal ül, kényszerkérdéseimre egyszavas válaszokat ad, azok is eldöntendőek – hogy a beszélgetés menete teljesen megakadjon. Közben kétségbeesetten próbálok előhívni sztorikat, amelyeket mesélhetnék, kitalálni kérdéseket, hogy ne álljon be a kínos csönd. Ő persze semmit sem kérdez rólam. S marad a düh, a bosszankodás, hogy mennyi mindent lett volna jó meghallgatni, elolvasni vagy egyszerűen csak nézelődni a megtett út alatt…s ráadásul még meg is sértődik, amikor lerázom, hogy a másik irányba megyek…Mi vagyok én: mazochista? Vagy csak illemtudó?Irgalmatlanul fárasztó tud ez lenni…