Azon gondolkodom, vajon meddig tudja `megtagadni` egy ember az alaptermészetét, személyiségének mély, bevésődött vonásait egy nagyobb cél, sőt talán élete legfontosabb célja érdekében? Helyes-e, hogy lemondunk vágyainkról, álmainkról, hogy helyette életünk más területén teljességet kapjunk? Mikor fordul ez a visszájára, és az addig fontosnak tartott személyt – aki miatt változtatunk, korrigálunk – mikor kezdjük el esetleg vádolni azzal, hogy korlátoz bennünket? Bekövetkezik-e ez minden esetben? Főleg akkor, ha a másik ezt nem is kérte tőlünk? S lehetünk-e öncélúak, ha már felelősséggel tartozunk másokért?
Jaj, mikor kicsi vagyok, ezek nekem is előjönnek.
Az alaptermészet magtagadhatatlan.Előbb-utóbb, úgyis szembesülünk ezzel, hiszen az alaptermész mi magunk vagyunk. Mi lesz abból, ha valaki elnyomja Önmagát? És miért tenne valaki ilyet?Ha valakit annyira szeretünk, hogy úgy érrezzük megérdemli azt, hogy miatta elnyomjuk önmagunkat, akkor nem érdemeljük viszont ugyanezt a szeretetett?Már pedig ha így van, akkor elméletileg neki is hajlandónak kellene lennie ugyanerre értünk. Ha megteszi, akkor kompromisszum lesz a dologból, mindkét fél részéről. Ha nem teszi, akkor nem egyenlő a dolog, és akkor ő sem érdemli meg ugyanezt.Szóval röviden: nem érdemes ilyet tennünk önmagunkkal, ugynis ezzel csak elnyomjuk saját magunkat. Mivel saját hibáinkat nehezen vesszük észre, vagy sokszor egyáltalán nem, ezért a másikat fogjuk elkezdeni hibáztatni. Előbb-utóbb zsarnokinak, elnyomónak tartjuk (talán joggal is) és ekkor kilyukad a lufi!Azt sem lehet örökké fújni és fújni…
Ha megtagadja Önmagát, ezzel becsapja partnerét is és Önnön magát is.Ez hosszú távon nem 'kifizetődő'. Szeressenek úgy amilyennek valójábam vagyok és elvileg megismertek, ne később jöjjenek rá, hogy 'nem ilyen lovat akartam' Sok sikert!!
Ez mindenki személyes jellemvonása, hogy mennyire bírja ki, hogy megrendszabályozza a másikat, ha valami zavarja. Vagy mennyire mer tőle teljesen önállósodni bizonyos téren, nehogy megsértse.Azt hiszem, erre született az a mondás, hogy lakva ismeri meg az ember egymást.Ha bizonytalan vagy a dologban, próbáld meg megbeszélni :).
Ez egy nagyon jó poszt Marlenka, és nagyon jó kérdéseket teszel fel. Tegnap olvastam először, és azóta is a válaszon merengek. De mindig van egy de… 🙂
Amikor mar felteszed a kerdeseket, lenyegeben meg is tortent a vád.De szerintem nincs kompromisszum nelkuli let.
Egyetértek az előttem szólóval (17. 12:43), nekem is ez lenne a cél…de eddig nem sikerült! Ezért vagyok egyedül!(a felismerés már fél siker?)
saját tapasztalat hogy még aki meg is tagadja igazi mivoltát sem biztos hogy eléri a célját, és lehet hogy ha olyan emberbe botlunk nem is sikerül leplezni kik is vagyunk valójában. ergó értelme nem túl sok van. ha el is érjük azt amiért leplezzük magunk, attól még megtartani nem fogjuk tudni, hiszen egyszer úgy is elfáradunk és akkor kiderül az igazság. a bele fektetett energiát pedig fordíthatnánk másra is valami hasznosabbra pl. arra hogy a saját magunk megtagadása nélkül is elérjük ugyanazt a célt, még akkor is ha rögösebb az út.