Alapjáraton is olyan voltam mindig, hogy mindent megszerveztem, elintéztem. Azonnal. Soha nem tudtam várni. A türelem sosem volt az erősségem, de tudtam, hogy nő vagyok – vannak hát olyan dolgok, melyeket egyszerűen nem illik, hogy megcsináljak, mert a férfiú önérzetet sértem meg.Azonban kizárólagosan csak olyan férfiakkal sikerült megismerkednem, akik nagyszerű emberek voltak (annyira azért mégsem) – de kétkezi munkákhoz, pakoláshoz, szereléshez mit sem konyítottak, kedvük sem volt hozzá. Ráadásul a legszerencsétlenebbhez hozzá is mentem: hál'stennek azonban exapósom nagyszerűen értett ezekhez a dolgokhoz, együtt megcsinálgattuk őket.Első házasságomban tehát tényleg rám hárult a szervezés, pakolás, szerelés kicsit sem nőies feladata. Ha nem akartam káoszban élni, kénytelen voltam megcsinálni. Mikor `szingli` lettem, ez csak erősödött, hiszen nem hívhattam állandóan szerelőt, papám sem jöhetett mindig vidékről, pasitól nem szívesen kértem segítséget (kevesen vannak, akik nem értik félre) – ergó szereltem, pakoltam, szerveztem.Ennek a levét iszom most. Mikor elintézem, megszervezem, elpakolom, áttolom, próbálom megszerelni, és mélyen a szemembe nézve lassan, tagoltan mondja: `Ne-em vagy szing-li!` `Ez az én feladatom! Augusztus óta ott egy gyűrű az ujjadon, új neved van – nem kell szerelned, pakolnod, nem kell átvenned az ÉN terheimet, az ÉN feladataimat, azokat ÉN akarom megoldani, mert vannak férfi és női feladatok! És ÉN vagyok a férfi! És meg akarlak kímélni. Ja, és köszi, hogy `megbeszélted velem!`Pff….
