A szertartások tartják bennem a lelket. Reggelente a kávé meg a két szelet pirítós majdnem savanyú áfonyalekvárral. Kacérkodom még egy kocka narancsos keserű csokival, csak délutánra mindig elfelejtem. Korábban sosem reggeliztem, és még most is nehezemre esik lenyelni hajnalban a kaját, de legalább már nem érzem azt a suli felé, a héven, hogy mindjárt elájulok, és nem megy szét a fejem második órára. (Leesik a vércukorszintem jahh.)Ezzel és egy fürt szőlővel ki is húzom ebédig, ami vagy moslék vagy sem, kétesélyes, attól függ, a Sodexho épp mit vet elénk. Vagy éhes maradok vagy eszem egy keveset. Kínosan ügyelek arra, hogy rendesen igyak. Viszem az ásványvizet, csinálom a teát – sok-sok gondom volt abból, hogy szünetekben minden mást intéztem, erre nem figyeltem. Most jobb. Hazaérve öt óra körül jön a nap fénypontja: a leves. Nagy levesimádó vagyok, és őszinte sajnálatomra ezzel egyedül vagyok. Lippi ha félévente egyszer eszik levest, akkor is inkább `főzeléket` csinál belőle, semmi kis lével. Nekem meg csak a leve számít – ezen nem veszünk össze, az biztos. A kis zacskós levesekhez is két deci helyett fél litert öntök, hogy minél tovább lehessen szürcsölgetni, érezni az illatát. Van még egy elvárásom. Az én levesemet senki más nem tudta még megenni, annyira forró. Így telnek a hétköznapok. Hétvégente sütinap van, egész héten át lehet tervezgetni, mit eszünk. Szombatra általában már habos krémcsodákat vizionálok, mégis vagy brownies-t, (isteni a Signo forró ribizlis-málna öntetes, mentása!) vagy túrósat eszem. Ez a hétvége kivétel lesz – jön mamám, hozza a házi pogit és az utánozhatatlan tiramisu-ját. Azt nem lehet felülmúlni. Csak egy újabb brownies-zal.Még mielőtt valaki megkérdezné: nem szeretem a marlenkát.