Ültünk reggel a kutyával a lépcsőn. Korán volt, de hétköznap ilyenkor már javában zajlik az élet, dolgoznak az emberek. Most csönd volt, lassú, méla hangulat fogott el. Még nem volt meleg, a szűk kis utcánkra nem is igazán süt be a nap – bágyadt, szórt fények voltak csupán: mint késő őszi délutánokon. Ültünk csak Pöttyössel és nézelődtünk. Láttuk a galambetetőt, aki az ablakon keresztül szórja ki a magvakat a járókelők legnagyobb bosszúságára; figyeltük a Forma1-re induló lengyel hadakat, a sok külföldit, akik valamely általam rejtett oknál fogva imádják a pesti gangos bérházak illatát. Olyan volt, mintha a Hernád partján ültem volna. Eszembe jutott, mikor bringával hajtottunk át rajta, és aprószemű, mézédes kék szőlőt ettünk, madársalátát, pici erdei szamócát. Hiányozni kezdett az a lekvár is, melyet régebben még reggel kezdtünk főzni hatalmas üstökben, az a keserű szilva, a nagymamám fajta. Meg a frissen kaszált széna illata, melyre csak pokrócot terítettünk és azon aludtunk, mikor kinn dolgoztunk a mezőn. A tejcsarnok velünk szemben, a hajnali és esti gulyahajtás. Az esti focizások, bringázások – mikor húszan, harmincan tekertünk a falu utcáin. Az enyhülő hőség utáni éjszaka. Az egész éjjel hallható tücsökciripelés és az akkor még idegesítőnek tűnő békakuruttyolás. De legfőképp a Hernád illata. Az a semmivel nem pótolható állott hal-és mocsárszag. Néha a Duna partján érzem ugyanezt, ha elég közel megyek. De nem ugyanaz. Már sosem lesz ugyanaz.