Nem Bernard Schlink csodálatos könyvéről írok, egyszerűen csak arról, hogy tegnap este hazavittük Eddie-t szüleimhez, Pöttyöst pedig lippiékhez – mondjuk úgy: nyári szünetre egy kicsit. Kettős szivárványkapun át vezetett az út, és bízom benne, hogy a lehető legjobbat tettük mindannyiunknak. Visszafelé lippi végigénekelte az utat, és fél egyre mi is hazaértünk. Furcsa, hogy hajnal fél ötkor senki sem bizsirálja az orromat, hogy `hé, keljél fel, gyere játszani, én már ébren vagyok!`, majd nem próbál meg bebújni a takaró alá egy kis potya bújásra, aztán fél hétkor nem tombol, hogy `adjál már enni, éhen halok!`, nem morog Pöttyös sem, hogy `vigyél már le, mert bepisilek!`, és hogy csend van a lakásban. Sehol semmi morgás, fújás, nincs veszekedés: melyikük üljön be az íróasztal alá, amit Eddie megun és gyorsan felmegy a galériára, ahol elnyújtózik lippi székében, hogy majd nekem kelljen ébreszteni, hogy `hé, kiscsávó, elmúlt a délután!`. De tudom azt is, hogy a papámon kívül nincs ember, aki jobban imádná a macsekokat, és mindent megtesz Eddie-ért. Ott játszhat a többi macskával, rohangálhat és meg is fog gyógyulni, hogy visszajöhessen ide gengszterkedni Pöttyössel…de, hiányoznak.