#407.kertész

Ma délután végiggondoltam, hol fordulhatott volna másképpen az életem. Legelsőként azt említeném meg, mikor 14 évesen pályaválasztáskor poénból beadtam a jelentkezésemet dísznövénykertésznek. Illetve, mindenkinek azt hazudtam, hogy poén, csak én tudtam, hogy nem az, még véletlenül sem. Természetesen a szüleim, tanáraim örjöngtek – így utolsó pillanatban mégiscsak a környék legjobb gimnáziumaibaa jelentkeztem, az épp akkor induló angol speciális tagozatokra, heti 14 angolórákkal. Emlékszem,mennyire undorítónak találtam Madey Ferencné csücsörítő száját, ahogy a szombat délelőtti felvételin az angol `the`-t képezte. Négy helyre vettek fel, pénzfeldobással döntöttem, hová megyek. Illetve volt még egy szempont. A Zrínyi épülete volt a legpatinásabb, ergó a legnagyobb wc-kkel rendelkező, ahol már tudtam, hogy társasági életet fogok élni (értsd: dohányozni lehet). Feltett szándékom volt, hogy kirúgatom magam az első félévben, annyira irtóztam a gondolattól, hogy esetleg tanulnom kell. Visszatekintve látom, hogy amit én tanulás címszó alatt műveltem, az csak szórakozás volt másokhoz képest. Soha, tényleg soha az életben nem tanultam semmit, műveltségemhez vagy épp műveletlenségemhez a szabályozott iskolai oktatás hozzá semmit nem tett. Sorozatos balhéim után megtanultam ignorálni a gimit. Tudtam, kinek az órájáról lóghatok, hogyan szerezhetek igazolást, mikor áll úgy a zászló, hogy le kell tennem valamit az asztalra. Macska-egér játékot játszottam és élveztem. Annyira, hogy még oroszul is megtanultam, pedig elsőben majdnem megbuktam, mert nem voltam hajlandó megszólalni.Osztályom többi tagja is hasonlóképpen volt ezzel. Azt hiszem, sokat mond az a tény, hogy négy év alatt nyolc magyartanárt és öt osztályfőnököt fogyasztottunk el. Egymásra találtunk, és közben utáltuk egymást, mert azonos súlycsoportban voltunk szellemileg és állandóan versengtünk, mely extremitásokhoz sodort bennünket. Minden jó volt, csak legyen feltűnő, polgárpukkasztó. Néha azért alkottunk is – mi csináltuk meg Miskolc első jazzkocsmáját, a boldog emlékezetű Black Micit. A legelső rajz kezdve, a színek megválasztásán túl a szögekig – minden a miénk volt, szabad kezet kaptunk. Vagy megemlíthetném osztályfőnökünk halálát, akinél végre úgy éreztük: naaa, ő az igazi, nem kell másik. Erre meghalt. Cserben hagyott bennünket, és mi megint csak a szélsőségekkel tudtunk reagálni – akkor a sírjánál megfogadtuk, hogy kicsinálunk mindenkit aki `nevelni` próbál. Gyerekek voltunk, ha ez mentség. És álltuk a szavunk. Hamarosan hírünk lett a városban, a jólelkű magyartanárok sírva rohantak ki az óráról, fél évnél senki sem bírta tovább. Vagy megemlíthetem a tablónkat, ami nem volt, helyette az akkori Centrum áruház kirakatába álltunk ki egy órára, meghívtuk a város összes újságíróját, fotósát – na, ez lett a mi tablóképünk. Nem szeretek akkori önmagamra emlékezni sem. Sosem szerettük meg egymást – nem véletlenül nem voltak osztálytalálkozóink. De, elkanyarodtam.A lényeg, hogy akkor csesztem el, mikor hagytam, hogy egy tudattalanból felbukkanó rejtett manifesztációnak nem engedtem. Lennék kertész,és boldog. Kérdés, hogy megengedhetem-e magamnak, hogy szakács legyek?