Nem tudom feltűnt-e valakinek, hogy immáron ötödik hete dolgozunk, amilyen szerencsétlenül alakult ez a január, mintha soha nem akarna vége szakadni…bár, eszembe jut erről megboldogult nagyapám, aki biztosan azt mondaná: Ne siettesd a napokat, mert a saját életedet rövidíted meg vele. Az utóbbi időben elég sok dolog mondta be nálam az unalmast, így gondolkodtam vajon milyen okokra vezethető az vissza, hogy nem találok örömet a munkámban, állandóan fáradt vagyok estébé, estébé. Azt hiszem, nekem magamból van leginkább elegem: a besértődések, a motiváció hiánya, teli-fél pohár-effektus. De, leginkább egy hétvégi történés tette be a kaput, hogy ideje lenne változtatni. Harminckét éves vagyok, és leszámítva józan, racionális korszakaimat – mégis úgy élem az életemet, mint egy lázongó lelkű, világfájdalmas kamasz, aki folyton okokat keres, hogy őt most pont miért nem szereti senki, csak hogy foglalkozzanak vele. Agyonbonyolítom az életemet, és közben elveszik a lényeg, hogy igazából megvan mindenem: szerelem, szerető család, anyagi gondtalanság – gyakorlatilag csak annyit kellene tennem, hogy elkezdem végre élvezni mindezt. Abbahagyni a rinyálást, és koncetrálni arra, ami valóban fontos és tudatosítani magamban, hogy mindezért csak és kizárólag én vagyok a hibás, és nem másokban keresni épp aktuális rinyálnivalóm tárgyát. Hát, így valahogy.Első lépésként a szakdogával kezdtem tegnap és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem újra olyan dologgal foglalkozni, amely szellemileg kihívást jelent. Következik saját külső határaim meghúzása, és valahogyan megtanulni türelmesnek lenni, mert leginkább ez az, ami kiakaszt, hogy folyton siettetném az időt, holott ugye meg kellene állítanom, a nekem rendeltett szlogen szerint.